A héten értesültünk David Wilkerson haláláról, aki Isten egyik nagy embere volt, mindvégig kitartott. Mindennapi igei üzenetet szokott írni, és az alábbi a utolsó volt a halála előtt. Szerintem, érdemes elolvasni. A gyors fordítás miatt becsúszott hibákért, én vagyok a felelős :-)
HA MINDEN ESZKÖZ MEGHIÚSUL
-írta David Wilkerson (2011. ápr. 27.)
Ha tovább hiszünk, akkor is, ha minden eszköz meghiúsul, az egy olyan dolog, ami Istennek rendkívül teszik és kedves. Jézus azt mondta Tamásnak: „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” (János 20,29).
Boldogok azok, akik akkor is hisznek, mikor az imaválasz bizonyítéka hiányzik – a reménységen túl is bíznak, mikor minden eszköz már meghiúsult.
Valaki eljutott a reménytelenség helyére – a reménység végéhez – az eszközök végéhez. Haldoklik egy hozzátartozója, és az orvosok lemondtak róla. Látszólag elkerülhetetlen a halál. Elfogyott a reménység. Az imában kért csoda nem történik meg.
Akkor jön a Sátán hadserege és megtámadja az elmédet félelemmel, haraggal, nyomasztó gondolatokkal: „Most hol van az Istened? Addig imádkoztál, amíg el nem fogytak a könnyeid. Böjtöltél. Ráálltál ígéretekre. Bíztál.”
Istenkáromló gondolatok jutnak eszedbe: „Hiába imádkoztál. Hiába hittél. Ne fordulj el Istentől – csak ne bízz benne többé. Nem éri meg!”
Még az is felmerül, hogy megkérdőjelezed Isten létezését. Évszázadok óta használja Sátán ezeket az eszközöket. Még a legkomolyabb múltbeli istenfélő férfiak és nők szenvedtek az olyan démoni támadásokat.
Ha a halál árnyéka völgyén jársz, halljad ezt a szót: A sírás néhány sötét, borzalmas éjszakán át még tart – és abban a sötétségben majd hallod az Atya suttogását: „Veled vagyok. Most még nem mondhatom meg, hogy miért, de jön majd az a nap, mikor megértesz mindent. Látni fogod, hogy része volt a tervemnek. Nem volt véletlen. Nem a te hibád miatt volt. Tarts ki. Hadd öleljelek át a fájdalmad órájában.”
Kedvesem, Isten mindig a szeretet és a jóság szerint cselekszik. Mikor minden eszköz meghiúsul – a szeretete még győzedelmeskedik. Ragaszkodj a hitedhez. Állj erősen az Igéjében. A világon nincs más remény.
2011. április 30., szombat
2011. április 20., szerda
Gyülekezetplántálás V. rész
A gyülekezetplántálásból fakadó tapasztalatok, tanulságok – V. rész
Isten továbbra is használ és vezet minket, bár még mindig nehéz körülményekkel küszködünk. Egy dolog megtörtént, hogy felvett bennünket misszióállomásnak ugyanaz a felekezet, ahova régen tartoztunk, bár egy másik gyülekezet közvetítése által, mint az, amelyből kidobtak. Ez az új hely földrajzilag közelebb áll ahhoz a faluhoz, ahol munkálkodunk, és biztos vagyok benne, hogy előnyünkre válik a világméretű mozgalomhoz való tartozás. Az országos vezetők tudnak a tevékenységünkről, és nagyon bátorítanak minket.
Mivel azt a megbízást megkaptuk, hogy „hirdessük az evangéliumot a szegényeknek” (Ézsaiás 61), örültünk annak, hogy ruha- és élelmiszeradományt kaptunk egy tőlünk északabbra elhelyezkedő alapítványtól. Szintén jó kapcsolatban vagyunk az ottani gyülekezettel, amelyhez társul a karitatív alapítvány. Már tudtunk átadni néhány ajándékot a velünk kapcsolatban álló szegény embereknek.
Ami az evangelizációt illeti, már visszamentünk meglátogatni azt a két családot, ahol imádkoztunk az emberekért, bár több szabadtéri alkalmat még nem tartottunk. Röviden ismételve, az előző alkalommal áldást mondtunk mindegyikükre, de konkrétan imádkoztunk egy süket-néma fiú gyógyulásáért, és egy olyan emberért, akinek álmaiban gyötörte a „halott apja szelleme.” Szintén nehezen kapott levegőt és messzire nem tudott menni. A második háznál a két testvérért imádkoztunk, az egyik a volt keresztyén, a másik, akinek torkában van a daganat. Mindenkit szemmel láthatóan megérintett a Szentlélek.
Mikor visszamentünk, a férfi azt mondta, hogy már nem zavarják a rossz álmok, és most probléma nélkül tud begyalogolni a faluba. Bizonyára látható javulás megtörtént. Most lehetőségünk volt az anyukájáért imádkozni, aki epehólyagműtétre várt, és ez nem volt az első. Az orvosok azt mondták neki, hogy igazán bizonytalan az eredmény, és tényleg nagyon betegnek látszott.
A másik családnál, a daganatos hölgy nagyon nyíltan mesélt az élete élményeiről, és egy jó ideig beszélgettünk. Ezek az emberek nagyon komoly problémákkal küszködnek, szükségük van a jó tanításra, a szabadulásra, valamint a figyelemre és a gondozásra. Szintén a megtérésre van szükségük, természetesen, és ez a dolog még nem történt meg. Mindkét családban, viszont, azt mondták, hogy menjünk vissza, amikor csak akarunk, maradjunk, ameddig akarunk, szívesen látnak bennünket. Nagy nyitottságot tapasztalunk.
Közben, Isten továbbra is vezeti a meglevő csoportot, szól neki is, sőt, az is megtörtént, hogy az Úr ugyanazt mondta több embernek függetlenül egymástól. Ismételten figyelmeztet bennünket arra, hogy küzdjünk a szabályoknak megfelelően, és rakjuk le a helyes biblikus alapokat. Konkrétan, el kell kerülni a pletykát, rágalmazást, a kritizálást és az ítélkezést. És arra kell figyelni, hogy áldást mondjunk, és nem átkot. Isten arról is beszél, hogy álljunk helyesen az adakozáshoz.
Mikor múlt vasárnap újra meglátogattuk a két családot, nagyon örültek nekünk, és hosszabb időre maradtunk, mint amennyit terveztünk. Nem volt mindenki otthon, de az az ember, aki az elején alig tudott menni, most biciklizik, és az anyukája három nappal az érte elmondott ima után annyira felépült, hogy nem kellett műteni. Mindenkinek el is mondja, hogy mi történt, tehát, terjed a hír. Olyan emberek, akiket eddig nem ismerünk, integetnek és köszönnek: „Isten áldjon!” Tehát, Istennek adunk hálát, azért, amit tesz! Megmutatja ezeknek az embereknek, hogy Ő él, és szereti őket, de szükségük van arra, hogy megtérjenek és növekedjenek Krisztusban. Az lesz a nehezebb része a dolognak, ha nézzük a hátterüket, de Isten ideküldött bennünket, tehát, meglátjuk majd! A legújabb dolog az, hogy visszahívtak bennünket az udvarukon szabadtéri dicsőítő alkalmat tartani, ahol az evangéliumot hirdetni fogjuk is. Most azt kell megszervezni.
(mi lesz legközelebb?)
Isten továbbra is használ és vezet minket, bár még mindig nehéz körülményekkel küszködünk. Egy dolog megtörtént, hogy felvett bennünket misszióállomásnak ugyanaz a felekezet, ahova régen tartoztunk, bár egy másik gyülekezet közvetítése által, mint az, amelyből kidobtak. Ez az új hely földrajzilag közelebb áll ahhoz a faluhoz, ahol munkálkodunk, és biztos vagyok benne, hogy előnyünkre válik a világméretű mozgalomhoz való tartozás. Az országos vezetők tudnak a tevékenységünkről, és nagyon bátorítanak minket.
Mivel azt a megbízást megkaptuk, hogy „hirdessük az evangéliumot a szegényeknek” (Ézsaiás 61), örültünk annak, hogy ruha- és élelmiszeradományt kaptunk egy tőlünk északabbra elhelyezkedő alapítványtól. Szintén jó kapcsolatban vagyunk az ottani gyülekezettel, amelyhez társul a karitatív alapítvány. Már tudtunk átadni néhány ajándékot a velünk kapcsolatban álló szegény embereknek.
Ami az evangelizációt illeti, már visszamentünk meglátogatni azt a két családot, ahol imádkoztunk az emberekért, bár több szabadtéri alkalmat még nem tartottunk. Röviden ismételve, az előző alkalommal áldást mondtunk mindegyikükre, de konkrétan imádkoztunk egy süket-néma fiú gyógyulásáért, és egy olyan emberért, akinek álmaiban gyötörte a „halott apja szelleme.” Szintén nehezen kapott levegőt és messzire nem tudott menni. A második háznál a két testvérért imádkoztunk, az egyik a volt keresztyén, a másik, akinek torkában van a daganat. Mindenkit szemmel láthatóan megérintett a Szentlélek.
Mikor visszamentünk, a férfi azt mondta, hogy már nem zavarják a rossz álmok, és most probléma nélkül tud begyalogolni a faluba. Bizonyára látható javulás megtörtént. Most lehetőségünk volt az anyukájáért imádkozni, aki epehólyagműtétre várt, és ez nem volt az első. Az orvosok azt mondták neki, hogy igazán bizonytalan az eredmény, és tényleg nagyon betegnek látszott.
A másik családnál, a daganatos hölgy nagyon nyíltan mesélt az élete élményeiről, és egy jó ideig beszélgettünk. Ezek az emberek nagyon komoly problémákkal küszködnek, szükségük van a jó tanításra, a szabadulásra, valamint a figyelemre és a gondozásra. Szintén a megtérésre van szükségük, természetesen, és ez a dolog még nem történt meg. Mindkét családban, viszont, azt mondták, hogy menjünk vissza, amikor csak akarunk, maradjunk, ameddig akarunk, szívesen látnak bennünket. Nagy nyitottságot tapasztalunk.
Közben, Isten továbbra is vezeti a meglevő csoportot, szól neki is, sőt, az is megtörtént, hogy az Úr ugyanazt mondta több embernek függetlenül egymástól. Ismételten figyelmeztet bennünket arra, hogy küzdjünk a szabályoknak megfelelően, és rakjuk le a helyes biblikus alapokat. Konkrétan, el kell kerülni a pletykát, rágalmazást, a kritizálást és az ítélkezést. És arra kell figyelni, hogy áldást mondjunk, és nem átkot. Isten arról is beszél, hogy álljunk helyesen az adakozáshoz.
Mikor múlt vasárnap újra meglátogattuk a két családot, nagyon örültek nekünk, és hosszabb időre maradtunk, mint amennyit terveztünk. Nem volt mindenki otthon, de az az ember, aki az elején alig tudott menni, most biciklizik, és az anyukája három nappal az érte elmondott ima után annyira felépült, hogy nem kellett műteni. Mindenkinek el is mondja, hogy mi történt, tehát, terjed a hír. Olyan emberek, akiket eddig nem ismerünk, integetnek és köszönnek: „Isten áldjon!” Tehát, Istennek adunk hálát, azért, amit tesz! Megmutatja ezeknek az embereknek, hogy Ő él, és szereti őket, de szükségük van arra, hogy megtérjenek és növekedjenek Krisztusban. Az lesz a nehezebb része a dolognak, ha nézzük a hátterüket, de Isten ideküldött bennünket, tehát, meglátjuk majd! A legújabb dolog az, hogy visszahívtak bennünket az udvarukon szabadtéri dicsőítő alkalmat tartani, ahol az evangéliumot hirdetni fogjuk is. Most azt kell megszervezni.
(mi lesz legközelebb?)
2011. április 16., szombat
Pünkösdi pásztor reagál
Ma kaptam meg ezt az elgondolkodtató cikket, melyet e szerint továbbítok:
Forrás: http://www.johnthebaptisttv.com/2011/04/15/pentecostal-pastors-speak-out/
MI TÖRTÉNT A PÜNKÖSDI MOZGALOMMAL?
-írta Wayne Greulich.
Néhány ember leszólja a pünkösdi / karizmatikus mozgalmat, mintha az lenne a kapu, amin keresztül a mostani korrupció bejutott a modern egyházba. Bár van ebben igazság, mégsem teljesen helyes.
Pünkösdi gyülekezetbe születtem 56 évvel ezelőtt, ott nőttem fel, tanultam az egyik főiskolájukon, és pasztoroltam 3 gyülekezetüket. Azt hiszem, emiatt rendelkezem a mozgalommal és annak történelmével kapcsolatban bizonyos fokú tudással, ismeretséggel... Ugyanakkor, olyan megtiszteltetésben részesültem, hogy megismerhettem és beszélgethettem bizonyos pünkösdi úttörőkkel, mikor még életben voltak. Ráadásul, Frank Bartleman számos könyve évek óta a birtokomban van. Nem akarom, azért, szakértőnek ajánlani magamat, csak tudatni szeretném az olvasóval, hogy amit most állítok, nem a tudatlanság, feltételezés és spekuláció vákuumából ered.
A pünkösdi mozgalom a szentség mozgalomból származott. Azok közül, akik a születésénél közreműködtek, sokan a szentség emberei voltak, akik meghaltak maguknak, felvették a keresztet, és követték Jézus Krisztust az Ő Szelleme és Igéje irányítása alatt. Az átváltozott életek, a csodák, és az üldözések sokasága teljesen valóságos volt. Istennek adhatunk hálát azokért az úttörőkért, akik – Isten késztetése és keze alatt – egyengették az utat a megújult szabadság és a Szent Szellem munkája felé Krisztus Egyházában. Nem a Szellem megmozdulásával vagy azokkal kapcsolatban merültek fel a problémák, akik keresték az Urat és megtapasztalták a Szellemmel való betöltekezést és a Szellemben való járást. A legtöbb probléma azokkal kapcsolatban keletkezett - úgy, mint manapság is – akik el akarták kerülni a keresztet. Ezek olyan emberek voltak, akik kívánták a Szellemben járó élet áldásait, de nem akartak meghalni a bűnnek, a testnek, és saját maguknak.
Már 1907-ben Frank Bartleman írt a döbbenetéről azzal kapcsolatban, hogy milyen fajta emberek beszivárogtak a pünkösdi mozgalomba. Sokan a kontinens minden részéről sereglettek a pünkösdi mozgalmakba a Szellem áldásait keresve, de nem akarták a szentséget, a bűnvallást, az Úr előtti összetöretést, és a keresztfelvételt vállalni. A probléma gyökere manapság is ugyanaz. A modern egyház tele van olyan önző, bűnös emberekkel, akik Isten áldásait kívánják ugyan, de nem választják a kereszt útját.
A problémát tovább bonyolítják azok a hamis prédikátorok, próféták és tanítók, akik nem hirdetik a keresztet, vagy a Krisztuskövetésnek az árát. Ehelyett, a mai „keresztyén” gyűjt magának olyan prédikátorokat, prófétákat és tanítókat, akik tetszenek a testnek, kényelemben dédelgetik azt – ezek a szakértők egy olyan fajta „keresztyénséget” alkottak, amely egyesíti a testet a szellemmel. Ez, pedig, NEM LEHET, mivel a test és a szellem egymás ellenségei. A Szentírás egyértelművé teszi azt, hogy vagy az egyiket vagy a másikat kell követni – Istent vagy a mammont.
A pünkösdi / karizmatikus gyülekezetek szégyenére, sokan közülük – bár nem mindegyik (ne essünk az általánosítás hibájába) – elhagyták a kereszt, a szentség, a világtól való elkülönülés, és az igaz teljes evangélium hirdetését. A modern egyház túlnyomó része elhagyta a Biblia Krisztusát, egy „új és tökéletesített Krisztus” kedvéért, akinek nincsen keresztje, csak szeretete; nincsen szentsége, csak kegyelme, nincsen igazsága, csak áldása, és aki nem Bíró, csak kozmikus Mikulás bácsi.
Nagy szükség van azokra, akik meghalnak maguknak, felveszik a keresztet, és az igaz Krisztusról tesznek tanúságot! Isten keresi azokat, akik istenfélő módon élnek Jézus Krisztusban – az üldözésnek ellenére! Szükség van azokra, akik elutasítják a világot, akik gyűlölik a bűnt, akik nem félnek senkitől, csak Istentől; akik azt teszik, amit Ő akar, azt beszélik, amit Ő mond, és akiket az Ige és a Szellem Krisztus képmására formál, hogy Krisztusnak emberi képviselői legyenek az elveszett, halálra ítélt világban. Ez Jézus Krisztus Egyháza.
Isten segítsen nekünk, testvéreim. Dolgozzunk, amíg tart a nap, mert jön az éjszaka, mikor senki nem dolgozhat. Munkálkodjunk hűségesen vele együtt. Ne féljünk attól, amit az ember gondol, vagy amit az ember tehet, csak attól féljünk, aki Megváltó és Király.
MICHAEL válaszol-
Én is pásztor vagyok „pünkösdi” gyülekezetben, már 44 éve. Nem is szeretjük a „pünkösdi” címkét, mert a legtöbb ember eszébe juttatja mind azokat a túlkapásokat és szélsőségeket, amelyek bejöttek „a nyájat nem kímélő farkasok” által...
Forrás: http://www.johnthebaptisttv.com/2011/04/15/pentecostal-pastors-speak-out/
MI TÖRTÉNT A PÜNKÖSDI MOZGALOMMAL?
-írta Wayne Greulich.
Néhány ember leszólja a pünkösdi / karizmatikus mozgalmat, mintha az lenne a kapu, amin keresztül a mostani korrupció bejutott a modern egyházba. Bár van ebben igazság, mégsem teljesen helyes.
Pünkösdi gyülekezetbe születtem 56 évvel ezelőtt, ott nőttem fel, tanultam az egyik főiskolájukon, és pasztoroltam 3 gyülekezetüket. Azt hiszem, emiatt rendelkezem a mozgalommal és annak történelmével kapcsolatban bizonyos fokú tudással, ismeretséggel... Ugyanakkor, olyan megtiszteltetésben részesültem, hogy megismerhettem és beszélgethettem bizonyos pünkösdi úttörőkkel, mikor még életben voltak. Ráadásul, Frank Bartleman számos könyve évek óta a birtokomban van. Nem akarom, azért, szakértőnek ajánlani magamat, csak tudatni szeretném az olvasóval, hogy amit most állítok, nem a tudatlanság, feltételezés és spekuláció vákuumából ered.
A pünkösdi mozgalom a szentség mozgalomból származott. Azok közül, akik a születésénél közreműködtek, sokan a szentség emberei voltak, akik meghaltak maguknak, felvették a keresztet, és követték Jézus Krisztust az Ő Szelleme és Igéje irányítása alatt. Az átváltozott életek, a csodák, és az üldözések sokasága teljesen valóságos volt. Istennek adhatunk hálát azokért az úttörőkért, akik – Isten késztetése és keze alatt – egyengették az utat a megújult szabadság és a Szent Szellem munkája felé Krisztus Egyházában. Nem a Szellem megmozdulásával vagy azokkal kapcsolatban merültek fel a problémák, akik keresték az Urat és megtapasztalták a Szellemmel való betöltekezést és a Szellemben való járást. A legtöbb probléma azokkal kapcsolatban keletkezett - úgy, mint manapság is – akik el akarták kerülni a keresztet. Ezek olyan emberek voltak, akik kívánták a Szellemben járó élet áldásait, de nem akartak meghalni a bűnnek, a testnek, és saját maguknak.
Már 1907-ben Frank Bartleman írt a döbbenetéről azzal kapcsolatban, hogy milyen fajta emberek beszivárogtak a pünkösdi mozgalomba. Sokan a kontinens minden részéről sereglettek a pünkösdi mozgalmakba a Szellem áldásait keresve, de nem akarták a szentséget, a bűnvallást, az Úr előtti összetöretést, és a keresztfelvételt vállalni. A probléma gyökere manapság is ugyanaz. A modern egyház tele van olyan önző, bűnös emberekkel, akik Isten áldásait kívánják ugyan, de nem választják a kereszt útját.
A problémát tovább bonyolítják azok a hamis prédikátorok, próféták és tanítók, akik nem hirdetik a keresztet, vagy a Krisztuskövetésnek az árát. Ehelyett, a mai „keresztyén” gyűjt magának olyan prédikátorokat, prófétákat és tanítókat, akik tetszenek a testnek, kényelemben dédelgetik azt – ezek a szakértők egy olyan fajta „keresztyénséget” alkottak, amely egyesíti a testet a szellemmel. Ez, pedig, NEM LEHET, mivel a test és a szellem egymás ellenségei. A Szentírás egyértelművé teszi azt, hogy vagy az egyiket vagy a másikat kell követni – Istent vagy a mammont.
A pünkösdi / karizmatikus gyülekezetek szégyenére, sokan közülük – bár nem mindegyik (ne essünk az általánosítás hibájába) – elhagyták a kereszt, a szentség, a világtól való elkülönülés, és az igaz teljes evangélium hirdetését. A modern egyház túlnyomó része elhagyta a Biblia Krisztusát, egy „új és tökéletesített Krisztus” kedvéért, akinek nincsen keresztje, csak szeretete; nincsen szentsége, csak kegyelme, nincsen igazsága, csak áldása, és aki nem Bíró, csak kozmikus Mikulás bácsi.
Nagy szükség van azokra, akik meghalnak maguknak, felveszik a keresztet, és az igaz Krisztusról tesznek tanúságot! Isten keresi azokat, akik istenfélő módon élnek Jézus Krisztusban – az üldözésnek ellenére! Szükség van azokra, akik elutasítják a világot, akik gyűlölik a bűnt, akik nem félnek senkitől, csak Istentől; akik azt teszik, amit Ő akar, azt beszélik, amit Ő mond, és akiket az Ige és a Szellem Krisztus képmására formál, hogy Krisztusnak emberi képviselői legyenek az elveszett, halálra ítélt világban. Ez Jézus Krisztus Egyháza.
Isten segítsen nekünk, testvéreim. Dolgozzunk, amíg tart a nap, mert jön az éjszaka, mikor senki nem dolgozhat. Munkálkodjunk hűségesen vele együtt. Ne féljünk attól, amit az ember gondol, vagy amit az ember tehet, csak attól féljünk, aki Megváltó és Király.
MICHAEL válaszol-
Én is pásztor vagyok „pünkösdi” gyülekezetben, már 44 éve. Nem is szeretjük a „pünkösdi” címkét, mert a legtöbb ember eszébe juttatja mind azokat a túlkapásokat és szélsőségeket, amelyek bejöttek „a nyájat nem kímélő farkasok” által...
2011. április 10., vasárnap
"BONTSD LE A FALAKAT " - Látomás
-írta David Stansell.
Forrás: http://www.johnthebaptisttv.com/2011/04/04/tear-down-the-walls-a-vision/
Nekem is volt látomásom 2003-ban, amely az egyházban bekövetkezendő változásról szólt.
Vörös-tégla épületet láttam. Templom épület volt. A tető elrohadt, a falban levő fa, pedig, korhadt volt. Az orvosszer erre az volt, hogy minden fát el kell távolítani az épületből. Kicserélni kellett. Nem lehetett rendbe hozni.
Nos, ez azt jelentette, hogy a téglafalakat is le kellett bontani, mert nem voltak ezek olyan állapotban, hogy a faszerkezet nélkül fennmaradtak volna. Nagyon rossz állapotban voltak.
Láttam, tehát, hogy az alapkövekig szétzúzták az épületet. Azt vártam, hogy új épületet emeljenek a régi alapra.
Isten Szelleme, viszont, így szólt: „Emeld ki az alapot. Nem elég szilárd ahhoz, hogy elbírja azt az épületet, amelyet én akarok építeni erre a telekre.”
Az épület (Mennyasszony), amelyet Isten készül felépíteni, sokkal dicsőségesebb, mint a jelen felfogásunk gondolja. Készen állunk-e, viszont, arra, hogy Ő lebontsa a mostani épületet? Ráadásul, egészen az eredeti földig bontsa le? Az emberi oldalunk a múltból származó felismerhető valamihez akar ragaszkodni. Ez aztán kovásszá válik, amely az előző élet összes szemetét visszahozza.
Aztán azt hallottam: „Kivitelező Építészmérnököt keresek, aki a tervrajz szerint épít.” Akkor azt értettem, hogy csak olyanra bízza meg az épület emelését, aki elkötelezi magát arra, hogy mindent tegyen, de semmivel kevesebbet ne, mint azt, amely a Menny trónjától származik. Mi nem vagyunk a tervező. Nem a mi dolgunk, hogy megtervezzük az épületet.
Rövidesen a látomás után, az Ap. Csel. 5-ben találtam magam. A 32. versnél az az igazság árasztott el, hogy nem működik nálunk a Szent Szellem szolgálata, mert nem engedelmeskedünk hangjának. (Jeremiás 7,22-)…
Isten készen áll arra, hogy a menyasszonya mind azzal az erővel rendelkezzen, mint amilyen Jézusé volt, mikor a földön járt (ezt mondja a Szentírás). Feltéve, ha készen állunk mi arra, hogy olyan kapcsolatunk legyen Istennel, mint milyen Jézusé volt az Atyjával.
Ha nézem az egyháztörténelmet, azt látom, hogy Isten adott igazságot az embereknek, de ők használták az eszüket, hogy hozzátegyenek az igazsághoz. Aztán, ez az új igazság halált hozott az isteni igazságnak. Hol vannak azok az emberek, akik csak a Szent Szellemtől adott egyszerű igazságoknak engedelmeskednek majd?
Forrás: http://www.johnthebaptisttv.com/2011/04/04/tear-down-the-walls-a-vision/
Nekem is volt látomásom 2003-ban, amely az egyházban bekövetkezendő változásról szólt.
Vörös-tégla épületet láttam. Templom épület volt. A tető elrohadt, a falban levő fa, pedig, korhadt volt. Az orvosszer erre az volt, hogy minden fát el kell távolítani az épületből. Kicserélni kellett. Nem lehetett rendbe hozni.
Nos, ez azt jelentette, hogy a téglafalakat is le kellett bontani, mert nem voltak ezek olyan állapotban, hogy a faszerkezet nélkül fennmaradtak volna. Nagyon rossz állapotban voltak.
Láttam, tehát, hogy az alapkövekig szétzúzták az épületet. Azt vártam, hogy új épületet emeljenek a régi alapra.
Isten Szelleme, viszont, így szólt: „Emeld ki az alapot. Nem elég szilárd ahhoz, hogy elbírja azt az épületet, amelyet én akarok építeni erre a telekre.”
Az épület (Mennyasszony), amelyet Isten készül felépíteni, sokkal dicsőségesebb, mint a jelen felfogásunk gondolja. Készen állunk-e, viszont, arra, hogy Ő lebontsa a mostani épületet? Ráadásul, egészen az eredeti földig bontsa le? Az emberi oldalunk a múltból származó felismerhető valamihez akar ragaszkodni. Ez aztán kovásszá válik, amely az előző élet összes szemetét visszahozza.
Aztán azt hallottam: „Kivitelező Építészmérnököt keresek, aki a tervrajz szerint épít.” Akkor azt értettem, hogy csak olyanra bízza meg az épület emelését, aki elkötelezi magát arra, hogy mindent tegyen, de semmivel kevesebbet ne, mint azt, amely a Menny trónjától származik. Mi nem vagyunk a tervező. Nem a mi dolgunk, hogy megtervezzük az épületet.
Rövidesen a látomás után, az Ap. Csel. 5-ben találtam magam. A 32. versnél az az igazság árasztott el, hogy nem működik nálunk a Szent Szellem szolgálata, mert nem engedelmeskedünk hangjának. (Jeremiás 7,22-)…
Isten készen áll arra, hogy a menyasszonya mind azzal az erővel rendelkezzen, mint amilyen Jézusé volt, mikor a földön járt (ezt mondja a Szentírás). Feltéve, ha készen állunk mi arra, hogy olyan kapcsolatunk legyen Istennel, mint milyen Jézusé volt az Atyjával.
Ha nézem az egyháztörténelmet, azt látom, hogy Isten adott igazságot az embereknek, de ők használták az eszüket, hogy hozzátegyenek az igazsághoz. Aztán, ez az új igazság halált hozott az isteni igazságnak. Hol vannak azok az emberek, akik csak a Szent Szellemtől adott egyszerű igazságoknak engedelmeskednek majd?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
