A napokban küldte Andrew Strom ezt a régen elhangzott próféciát. Bár az amerikai egyháznak szólt, engem is bátorított, hogy tartsak ki ezekben a nehéz időkben. Úgy fordítom és közlöm, ahogyan kaptam: -
Forrás: http://www.johnthebaptisttv.com/
"ANDREW STROM: Azon gondolkodtam mostanában, hogy a „Szentség az Úrnak” mozgalma az, amire a legnagyobb szükségünk lenne ma. Úgy emlékeztem, hogy évekkel ezelőtt, egy jól-ismert prófécia használta ezt a kifejezést. Némi keresés után, megtaláltam. David Minor próféciája 1987-ből, két szélről szól, amelyet Isten majd küld. Ezt a „Szentség az Úrnak” mozgalmat, vajon, nem siklasztották ki, vagy legalább késleltették azok az 1990-es évek elején zajló események, mikor a Karizmatikus mozgalom legnagyobb része a „hamis szél” őrültségébe esett, amely mind a mai napig még tart. Van-e még idő, hogy a „Szentség az Úrnak” mozgalma történjen az egyházban? Az eredeti prófécia lent található. Mit szóltok hozzá … ?
FORDÍTSD AZ ARCOD A SZÉL FELÉ
-írta David Minor, 1987-ben.
Az ELSŐ SZÉL
Azt mondaná nektek Isten Szelleme, hogy a Szent Szellem szele fúj a földön át. Az Egyház, viszont, nem tudja teljes mértékben felismerni ezt a szelet. Ahogyan a ti nemzetetekben, az emberek neveket adnak a hurrikánoknak, ugyanúgy Nevemet adtam ennek a Szélnek. E Szél neve „Szentség az Úrnak” lesz. Az ismeret hiánya miatt, a népem közül néhányan menedéket kereshetnek e Szél elől, de ha ezt teszik, lemaradnak a munkámról. Mert ez a Szél arra küldetett, hogy minden az Én Nevemben felemelt intézményen átfújjon.
Azokban az intézményekben, ahol saját nevükkel helyettesítették az Enyémet, elesnek a Szelem rázkódásától. Azok az intézmények elesnek majd, mint a kartonpapírkunyhó a viharban. Olyan szolgálatok, amelyek nem jártak előttem egyenesen, összetörnek és elesnek. Ez az Én Szelem. Ennek okáért, úgy kísérti az embereket ez a folyamat, hogy Sátán munkájának bélyegezzék meg, de ne tévedjetek el! Ez az Én Szelem. Nem tűrhetem jelen formájában Egyházamat, nem is tolerálom többé. A szolgálatok és a szervezetek megrázkódnak és elesnek e Szél hatására, még azok sem menekülnek el, akik elbújni akarnak e szél elől.
Úgy fúj ez az életetekbe, hogy minden körülöttetek szétmorzsolódni tűnik, és így is lesz. De soha ne feledkezzetek el arról, hogy ez az Én Szelem, így szól az Úr.
A tornádó erejével jön, és pusztítani látszik, de jön az Úr szava, és azt mondja: „Fordítsd az arcod a szel felé, és hadd fújjon”. Mert csak az pusztul el, ami nem Tőlem van. Értened kell, hogy ez így szükséges.
A MÁSODIK SZÉL
Ne ijedjetek meg. Mert ezután, újból fúj a Szelem. Nem olvastatok arról, hogy a leheletem fújt a száraz csontok völgyére? Ugyanúgy fúj ez rátok is. Ez a Szél az első Széllel egyenlő erővel jön. Ennek a Szélnek is neve lesz. Ez lesz az „Isten Királysága”. Ez rendet hoz, az Én Uralmamat.
Emellett az Én Erőmet is hozza. A természetfeletti jön abban a Szélben. A világ kinevetett benneteket az első Szél pusztítása miatt, de ezentúl nem nevetnek többet. Mert ez a Szél jön erővel és hatalommal, amely szüli a természetfelettit a népem között, és az istenfélelem leszáll a nemzetre.
Népem önként követ a hatalmam napján, így szól az Úr. Az első szelemmel, amely most jött rátok, kifújom a büszkeséget, paráznaságot, kapzsiságot, versengést és féltékenységet, és ez szörnyű érzéseket kelt majd bennetek, de bizonyára olvastátok már: „Boldogok a lelki szegények, mert övék az Isten Királysága”. A Királyságomat, tehát, a lelki szegénységetekből építem fel. Nem olvastátok: „Az Isten Királysága a Szent Szellemben van”? Az én Szellemem által, tehát, létesül és megjelenik a Királyságom.
Tudomásul vegyétek azt is, hogy olyanok is lesznek, akik próbálnak e jelen szél elől elbújni, de mégis részt akarnak venni a második szél áramlatában. De még egyszer, elfújja őket. Csak azoknak, akik arccal fordultak e jelen szél felé megengedem, hogy a második szél hajtsa őket.
Vágyódtál az ébredésre és a csodák, a természetfeletti visszatérésére. Te látod majd ezt, és a nemzedéked is látja, de ez csak az Én eljárásommal jön el, így szól az Úr. Jelenlegi állapotában e nemzet egyháza nem bírja az Én erőmet. De amint fordul az Isten Szentségének a Szele felé, megtisztul és megváltozik a dicsőségem befogadására. Ez az ítélet, amely az Isten Házán kezdődött el, de ez még nem a vég. Mikor már eljött a második Szél, és az aratásomat már begyűjtötte, akkor jön el a vég."
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Andrew Strom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Andrew Strom. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. március 26., szombat
2011. február 15., kedd
Többet a pusztáról
A PUSZTA NÉGY FÁZISA
-írta Yves Perriard.
Forrás: http://www.johnthebaptisttv.com/2011/01/14/the-4-phases-of-the-wilderness-yves-perriard/
Ebben a meglehetősen hosszú cikkben, szeretném bemutatni az önkéntelen elszigetelődés időszakának négy általános szakaszát. Hasznos ezeket pontosan azonosítani, hogy reményünk és kilátásunk legyen arról, hogy mit érezzünk, és mit cselekedjünk.
1) Megfosztás és összetöretés
Általában meglepetés vagy fokozatosan növekvő sokkok által kerülünk egy pusztai időszakba, amelyek vezetnek bennünket egyre mélyebbre a „halál árnyékának völgyébe.” Tipikusan valamilyen el nem várt módon elvész a vagyon, a pozíció vagy a biztonság, hogy ebben a korai szakaszban gyakori érzés a szégyen, a harag és az összezavarás. Különböző fájdalmas körülmények kényszerítenek bennünket arra, hogy belépjünk a pusztába: súlyos betegség, egy biztonságos munkahely vagy szeretett hozzátartozó veszítése, vagy még az üldöztetés.
Egy dolog, ami különösen fájdalmas és zavaros az, hogy ha tettünk valami igazságos dolgot, ezért jogtalanul bántak velünk. Ha például javítani akartunk valamit a gyülekezetben, munkahelyünkön vagy a családban, azért kritizálnak, félreértenek, el is utasítanak. Például Mózes akart valamit tenni Istenért, és az volt erre a „jutalma”, hogy jogtalanul került egy hosszú pusztai vándorlásba. Ugyanaz történt Illéssel, miután Ahábbal beszélt, valamint Józseffel, mikor megosztotta álmát a testvéreivel.
2) Küzdelem az Isten és saját magunk megtalálásáért
A második fázis meghatározza, ha egyszerű mulandó életkrízisbe kerültünk, vagy pedig pusztai élménybe léptünk.
A következő 3 jel segít a felismeréshez:
1 – Az első az, hogy miután hosszú időn keresztül minden lehetséges bölcsességgel és önfegyelemmel erőlködtünk a helyzetünk megváltatásán, végül is rájöttünk arra, hogy „megragadtunk.” Igazándiból semmi nem változott meg, és semmilyen perspektívánk sincsen arra, hogy ez valaha véget is ér. Félretoltak, elszigeteltek, és a legtöbb ember nem tud azonosulni azzal, ami történt velünk. A szakmai helyzetünk bizonyára nem az, amit választottunk volna magunknak. Ennél rosszabb, hogy az az érzésünk kezd támadni, hogy maga Istennek terve volt, hogy ebbe a száraz, elkülönült helyre kerüljünk, ahol senki nem akar hozzánk csatlakozni (nem ilyenek a puszták?). Ahogy meg van írva: „Akkor elvitte Jézust a Lélek a pusztába” (Máté 4,1).
2- A puszta második jele az, hogy próbára teszi azt, hogy hogyan látjuk önmagunkat. Például, Jézus három kísértése a pusztában mind az identitását megkérdőjelezte („ha valóban Isten fia vagy…”). Azért kell átmenni az identitáskrízisen, mert mielőtt belekerültünk a pusztába, az egész lényünket megkötötte és átformálta a környezetünk és a felelősségünk. Mivel ezek most eltűntek, nehezen értjük, hogy kik vagyunk?
3- A harmadik és a legnyilvánvalóbb jellemzője annak, hogy belekerültünk a pusztába az a zavaros érzés, hogy Isten valahogyan csendben maradt. Úgy tűnik, nem hallgatja meg az imáinkat, és meg rosszabb, nem ismerjük meg az ő meghitt hangját. A legrosszabb esetekben, néhány keresztyén kezd küszködni a magányosság, a depresszió és a „szellemi cinizmus” érzelmével, amelyet találóan ír le a Siralmak harmadik része:
„Én vagyok az a férfi, aki nyomorúságot látott az Úr haragjának botja miatt. Sötétben ütött, hajtott, ahol nincs világosság. Bizony, ellenem fordítja kezét folytonosan, egész nap. Elsorvasztotta húsom és bőröm, összetörte csontjaimat. Körülbástyázott engem méreggel és fáradtsággal. Vaksötétbe helyezett engem, mint a régen meghaltakat. Falat emelt körém, nem juthatok ki, súlyos bilincsbe vert. Ha segítségért kiáltok is, elzárkózik imádságom elől. Faragott kőből emelt falat utaimra, ösvényeimet járhatatlanná tette. Olyan hozzám, mint a leselkedő medve, mint rejtekhelyen az oroszlán. Lekergetett utamról, összetépett, elpusztított engem. Felvonta íját, és kitett engem nyilai céltáblául. Veséimbe eresztette tegzének nyilait. Nevetséges lettem minden nép előtt, és gúnydalt énekelnek rólam egész nap. Keserűséggel lakatott jól, bánattal itatott meg. Kavicsot rágatott velem, hamuba kényszerített engem. Elvette békességemet, elfeledtem, mi a jólét. Már azt gondoltam: Nem lehet reménykednem és bizakodnom az Úrban! Gondolj nyomorúságomra és hontalanságomra, az ürömre és a méregre. Mindig erre gondol, és elcsügged a lelkem.”
Természetesen az elsődleges oka annak, hogy miért nem HALLJUK Istent az, hogy nem LÁTJUK magunkat világosan. Mivel nem tudjuk már, hogy kik vagyunk valójában, most nem halljuk Istent úgy, mint ezelőtt. Úgy tűnik, tehát, hogy csendben marad. Más szóval, mivel változik az identitásunk, ugyanúgy másképpen érzékeljük Istent. Ez alatt a zavaros időszak alatt, sok keresztyén arra kényszerül, hogy kérdezze meg magától: „Minek teremtett meg Isten engem? Kicsoda vagyok én most, hogy senki nem ismer már annak, ami voltam ezelőtt?” Lényegében küszködünk a következő kérdéssel: „Ki vagyok én most, hogy se múltam se jövőm nincsen, és mit jelent nekem Isten ebben az egészben?”
3) Igazi intimitás és békesség Istennel
Eljön az az időpont, mikor a gyásznak és a keserűségnek végre meg kell szűnnie. Vagy ragaszkodunk a második fázis depressziós érzéseihez, vagy kiáltunk Istenhez addig, amíg meg nem találjuk a vele való tartós békességet és valódi intimitást. Nem vezethetjük ki magunkat a pusztából, de ha benne vagyunk, megválaszthatjuk magunknak a megfelelő hozzáállást. Ez, viszont, meghatározza, hogy meddig maradunk benne. Például, a legtöbb Izraelitának egy rövid pusztai vándorláson keresztül kellett volna mennie az egyiptomi megszabadulás után. Mivel azonban megválasztották a bálványimádást, a keserűséget és a hitetlenséget, a pusztájuk hosszú, 40 évig tartó folyamattá lett, és a legtöbbjük soha nem lépett be az ígéret földjére. A puszták célja nem az, hogy szellemileg megöljenek bennünket, hanem hogy jobb életszakaszra készítsenek fel. Nem lehet ezeket megrövidíteni, de hozzáállásunkkal meghosszabbíthatjuk.
Olyankor el kell dönteni, hogy más hozzáállással keressük az Istent. Olyan szituációban, abszolút nincs más választásunk. Vagy Isten sehol nincs, vagy Isten most itt van! Drasztikus szükségünk van Istenre, és egy tőle kapott gyors megoldás nem lesz elég. Mindegy, hogy meddig tart, eltökélten menjünk előre az átadás, az imádkozás, a dicsőítés, a böjtölés által, amíg meg nem történik az az „áttörés”, és végre kezdjük hallani a hangját, és találni az igazi békességet. Most, tehát, nagyon fontos az, ha odaszánjuk magunkat az istenkeresésre, helyes motivációval keressük Őt. Sokszor, még akaratlanul is, a következő 2 helytelen okból követjük Istent:
1 – Az első helytelen motiváció az, ha azért keressük Istent, hogy pontos akciótervet adjon arra, hogy mit tegyünk érte. Ez azért van, mert tudatlanul akarunk valamit tenni annak érdekében, hogy átértelmezzük az elveszett identitásunk. Önmagában nincsen gond, ha valami tevékenységgel építsük az önbecsülésünket, de abban rejlik a veszély, hogy félreértsük a pusztának a célját. Olyankor Isten azt akarja, hogy lassítsunk, töltsünk sok időt imában, és fedezzük fel, kik vagyunk mi és kicsoda Ő valójában. Az életünk ebben az időpontjában az, hogy kik vagyunk, többet számít, mint az, hogy mit teszünk. Isten akarja megváltoztatni az önképünk, hogy lássuk magunkat Őbenne. Úgy teszi ezt, hogy felszínre hozza az „előző életünk” összes büszke, önközpontú motivációját, és hogy megmutassa nekünk, hogy Ő nem lát bennünket a munkánk, a pozíciónk, vagy még az általunk szeretett embereken keresztül. A pusztában Isten nem „Egyiptom hercegeként”, „Jákob kedvenc fiaként”, vagy „Izrael prófétájaként” lát bennünket. Bűnösökként lát bennünk, ahogy valójában vagyunk, és nincsen szükségünk arra, hogy bizonyítsunk akármit, se Neki, se másoknak.
Ugyanakkor nem csak bűnösök vagyunk, hanem szeretett gyermekei, felbecsülhetetlenül értékesek számára. Minél jobban értjük az identitásunkban ezt a paradoxont, annál mélyebben formálódunk át. Mivel a pusztában nem tudunk semmi eredményt felmutatni, pontosan azért értjük, hogy mennyire értékesek vagyunk Isten szemében. Olyankor az önbecsülésünk nem függ a teljesítményünktől, hanem az Istennel való intim kapcsolatban kell megtalálni azt.
2 – A második helytelen motiváció az, ha azért keressük Istent, mert inkább időbeli, földi megoldásokat akarunk, mint kapcsolatot Ővele. Akaratlanul azért keressük, mert akarjuk visszaszerezni azt a munkahelyet, házat, élettársat, szolgálatot, helyzetet, amelyet elvesztettünk. Nos, nincsen probléma azzal, hogy olyan áldásokat keresünk, de abban rejlik a veszély, hogy ezek fontosabbá válnak, mint maga az Isten. A bálványimádás soha nem jelent veszélyt, ha rossz dolgokról van szó, hanem inkább, ha jó dolgokkal foglalkozunk. Annyira megáld bennünket Isten, hogy elfelejtkezünk róla és önközpontúak és önmegtévesztőek leszünk. A pusztai időszak célja az, hogy visszavezessen bennünket Istenhez, hogy önmagáért keressük, és nem ajándékaiért: az Adományozó fontosabb, mint az adományai. Mikor egy ember rájön arra, hogy Isten jelenléte többet számít, mit minden más áldás, öröm és biztonság ebben az életben, az az ember valójában áldott. Ez azt jelenti, hogy olyan keresztyének, akik hosszú idők folyamán szenvedtek a börtönben Istennel, általában olyan hatalommal, békességgel és szeretettel állnak elő, amelyet emberi ésszel nem lehet megmagyarázni. Ezért engedi meg az Isten, hogy még a legjobb emberei kerüljenek a börtönbe. Időnként az elszigetelődés-pusztai időszak „újraindítás” gombját meg kell nyomni, hogy az Adományozón keresztül lássuk az életet inkább, mint az ajándékain át.
A legvilágosabb jele annak, hogy „sikeresen” áthaladunk a harmadik szakaszon az, hogy a békesség és az odaadás érzése jellemez bennünket. Ha őszintén mondhatjuk Istennek, hogy: „mindegy, hogy meddig tartasz engem abban a változatlan szituációban, bízom benned, és dicsőítelek ezért, mert a jelenléted mindennél fontosabb az életemben,” akkor a békesség bizonyára uralkodik a szívünkben.Egy másik jele az, hogy átláthatóvá és alázatossá válunk. Nem kell magunkat bebizonyítani senkinek. Még egy biztató jel, az Isten az a csodás gondoskodása a testi szükségeinkről, ahogy tanuljuk, hogyan függjünk tőle. Például, Jézusnak szolgáltak az angyalok, és Illést etették a hollók. Közvetlenül kapcsolódik ehhez az a képesség, hogy járjuk a természetfelettiben. József az alomfejtésben szakértő lett, Mózes tapasztalta az égő csipkebokrot és a csodás jeleket, Illés feltámasztotta a holtakat és sokszorosította a lisztet és az olajt.
4) Látjuk a fényt az alagút végén, és türelmesen kilépünk belőle.
Az utolsó szakasz elején, Isten általában előre ad valamilyen jeleket, hogy a szituációnk véget ér majd, hogy így bátorítson bennünket. Ez természetfeletti kijelentés lehet, álom vagy intuíció, amely megmutatja, hogy a dolgok meg fognak változni. Vagy az emberek, vagy a körülmények világosan megerősítik azt, ami már a szívünkben van. Általában, ha teljesen átadtuk magunkat, és nem fektetünk hamis reménységet az emberekben vagy a körülményekben (ahogy szoktuk, a pusztai időnk elején), akkor felismerjük Isten hangját magunknak. Nagyon fontos ebben az utolsó szakaszban, hogy megtartsuk a bizalomnak és békességnek a hozzáállását, amely megvolt a harmadik fázisban. Ne erőltessük a végeredményt! Sokszor, ha látjuk a fényt az alagút végén, akarjuk az utolsó szakaszt felgyorsítani, és nem várunk türelemmel Istenre. Őnála van a legtökéletesebb időzítés, és az egész folyamat utolsó fázisa néha hosszabb, mint gondoltuk.Azért nem kell gyorsítani a dolgokat, mert a pusztai időszak általában drámai fordulattal ér véget: 14 év után, József rabszolga egyik napról a másikra miniszterelnök lesz; 40 év után, a rég elfelejtett Mózes hirtelen visszatér, és napok alatt megrázkódik két nemzet; 3-4 év után, egy nap alatt Illés radikális forradalmat hajt végre a Kármel hegyén; 30 év után Jézus, akit addig nem ismertek, végig járja a pusztáját, és a csodatevő erő látványos bemutatásával elkezdi a szolgálatát. Lehet, hogy Isten sokáig tart bennünket várakozásban, de mikor megmozdul, azt gyorsan és erővel teszi!Lehet, hogy mindegyik szakasz mindenki számára nem lesz olyan „extrém”, de mégis tartalmazzák a következő jellemzőket:
A négy fázis összefoglalója:
Ez első fázisban, fokozatosan vagy hirtelen kikerülünk a biztonságos környezetünkből, szerepünkből. Ez vezet a második fázishoz, ahol tapasztaljuk „a lélek sötét éjszakáját”. Küszködünk azzal, hogy Istent és az általa érvényes identitásunkat megtaláljuk.
A harmadik fázis azzal kezdődik, hogy kétségbeesetten keressük Istent addig, amíg meg nem találjuk az odaadást, békességet, és a valóságos intimitást Istennel. Az utolsó szakaszban, előre kapjuk meg annak a bátorító jeleit, hogy az elszigetelődés folyamata végre meg fog szűnni.
-írta Yves Perriard.
Forrás: http://www.johnthebaptisttv.com/2011/01/14/the-4-phases-of-the-wilderness-yves-perriard/
Ebben a meglehetősen hosszú cikkben, szeretném bemutatni az önkéntelen elszigetelődés időszakának négy általános szakaszát. Hasznos ezeket pontosan azonosítani, hogy reményünk és kilátásunk legyen arról, hogy mit érezzünk, és mit cselekedjünk.
1) Megfosztás és összetöretés
Általában meglepetés vagy fokozatosan növekvő sokkok által kerülünk egy pusztai időszakba, amelyek vezetnek bennünket egyre mélyebbre a „halál árnyékának völgyébe.” Tipikusan valamilyen el nem várt módon elvész a vagyon, a pozíció vagy a biztonság, hogy ebben a korai szakaszban gyakori érzés a szégyen, a harag és az összezavarás. Különböző fájdalmas körülmények kényszerítenek bennünket arra, hogy belépjünk a pusztába: súlyos betegség, egy biztonságos munkahely vagy szeretett hozzátartozó veszítése, vagy még az üldöztetés.
Egy dolog, ami különösen fájdalmas és zavaros az, hogy ha tettünk valami igazságos dolgot, ezért jogtalanul bántak velünk. Ha például javítani akartunk valamit a gyülekezetben, munkahelyünkön vagy a családban, azért kritizálnak, félreértenek, el is utasítanak. Például Mózes akart valamit tenni Istenért, és az volt erre a „jutalma”, hogy jogtalanul került egy hosszú pusztai vándorlásba. Ugyanaz történt Illéssel, miután Ahábbal beszélt, valamint Józseffel, mikor megosztotta álmát a testvéreivel.
2) Küzdelem az Isten és saját magunk megtalálásáért
A második fázis meghatározza, ha egyszerű mulandó életkrízisbe kerültünk, vagy pedig pusztai élménybe léptünk.
A következő 3 jel segít a felismeréshez:
1 – Az első az, hogy miután hosszú időn keresztül minden lehetséges bölcsességgel és önfegyelemmel erőlködtünk a helyzetünk megváltatásán, végül is rájöttünk arra, hogy „megragadtunk.” Igazándiból semmi nem változott meg, és semmilyen perspektívánk sincsen arra, hogy ez valaha véget is ér. Félretoltak, elszigeteltek, és a legtöbb ember nem tud azonosulni azzal, ami történt velünk. A szakmai helyzetünk bizonyára nem az, amit választottunk volna magunknak. Ennél rosszabb, hogy az az érzésünk kezd támadni, hogy maga Istennek terve volt, hogy ebbe a száraz, elkülönült helyre kerüljünk, ahol senki nem akar hozzánk csatlakozni (nem ilyenek a puszták?). Ahogy meg van írva: „Akkor elvitte Jézust a Lélek a pusztába” (Máté 4,1).
2- A puszta második jele az, hogy próbára teszi azt, hogy hogyan látjuk önmagunkat. Például, Jézus három kísértése a pusztában mind az identitását megkérdőjelezte („ha valóban Isten fia vagy…”). Azért kell átmenni az identitáskrízisen, mert mielőtt belekerültünk a pusztába, az egész lényünket megkötötte és átformálta a környezetünk és a felelősségünk. Mivel ezek most eltűntek, nehezen értjük, hogy kik vagyunk?
3- A harmadik és a legnyilvánvalóbb jellemzője annak, hogy belekerültünk a pusztába az a zavaros érzés, hogy Isten valahogyan csendben maradt. Úgy tűnik, nem hallgatja meg az imáinkat, és meg rosszabb, nem ismerjük meg az ő meghitt hangját. A legrosszabb esetekben, néhány keresztyén kezd küszködni a magányosság, a depresszió és a „szellemi cinizmus” érzelmével, amelyet találóan ír le a Siralmak harmadik része:
„Én vagyok az a férfi, aki nyomorúságot látott az Úr haragjának botja miatt. Sötétben ütött, hajtott, ahol nincs világosság. Bizony, ellenem fordítja kezét folytonosan, egész nap. Elsorvasztotta húsom és bőröm, összetörte csontjaimat. Körülbástyázott engem méreggel és fáradtsággal. Vaksötétbe helyezett engem, mint a régen meghaltakat. Falat emelt körém, nem juthatok ki, súlyos bilincsbe vert. Ha segítségért kiáltok is, elzárkózik imádságom elől. Faragott kőből emelt falat utaimra, ösvényeimet járhatatlanná tette. Olyan hozzám, mint a leselkedő medve, mint rejtekhelyen az oroszlán. Lekergetett utamról, összetépett, elpusztított engem. Felvonta íját, és kitett engem nyilai céltáblául. Veséimbe eresztette tegzének nyilait. Nevetséges lettem minden nép előtt, és gúnydalt énekelnek rólam egész nap. Keserűséggel lakatott jól, bánattal itatott meg. Kavicsot rágatott velem, hamuba kényszerített engem. Elvette békességemet, elfeledtem, mi a jólét. Már azt gondoltam: Nem lehet reménykednem és bizakodnom az Úrban! Gondolj nyomorúságomra és hontalanságomra, az ürömre és a méregre. Mindig erre gondol, és elcsügged a lelkem.”
Természetesen az elsődleges oka annak, hogy miért nem HALLJUK Istent az, hogy nem LÁTJUK magunkat világosan. Mivel nem tudjuk már, hogy kik vagyunk valójában, most nem halljuk Istent úgy, mint ezelőtt. Úgy tűnik, tehát, hogy csendben marad. Más szóval, mivel változik az identitásunk, ugyanúgy másképpen érzékeljük Istent. Ez alatt a zavaros időszak alatt, sok keresztyén arra kényszerül, hogy kérdezze meg magától: „Minek teremtett meg Isten engem? Kicsoda vagyok én most, hogy senki nem ismer már annak, ami voltam ezelőtt?” Lényegében küszködünk a következő kérdéssel: „Ki vagyok én most, hogy se múltam se jövőm nincsen, és mit jelent nekem Isten ebben az egészben?”
3) Igazi intimitás és békesség Istennel
Eljön az az időpont, mikor a gyásznak és a keserűségnek végre meg kell szűnnie. Vagy ragaszkodunk a második fázis depressziós érzéseihez, vagy kiáltunk Istenhez addig, amíg meg nem találjuk a vele való tartós békességet és valódi intimitást. Nem vezethetjük ki magunkat a pusztából, de ha benne vagyunk, megválaszthatjuk magunknak a megfelelő hozzáállást. Ez, viszont, meghatározza, hogy meddig maradunk benne. Például, a legtöbb Izraelitának egy rövid pusztai vándorláson keresztül kellett volna mennie az egyiptomi megszabadulás után. Mivel azonban megválasztották a bálványimádást, a keserűséget és a hitetlenséget, a pusztájuk hosszú, 40 évig tartó folyamattá lett, és a legtöbbjük soha nem lépett be az ígéret földjére. A puszták célja nem az, hogy szellemileg megöljenek bennünket, hanem hogy jobb életszakaszra készítsenek fel. Nem lehet ezeket megrövidíteni, de hozzáállásunkkal meghosszabbíthatjuk.
Olyankor el kell dönteni, hogy más hozzáállással keressük az Istent. Olyan szituációban, abszolút nincs más választásunk. Vagy Isten sehol nincs, vagy Isten most itt van! Drasztikus szükségünk van Istenre, és egy tőle kapott gyors megoldás nem lesz elég. Mindegy, hogy meddig tart, eltökélten menjünk előre az átadás, az imádkozás, a dicsőítés, a böjtölés által, amíg meg nem történik az az „áttörés”, és végre kezdjük hallani a hangját, és találni az igazi békességet. Most, tehát, nagyon fontos az, ha odaszánjuk magunkat az istenkeresésre, helyes motivációval keressük Őt. Sokszor, még akaratlanul is, a következő 2 helytelen okból követjük Istent:
1 – Az első helytelen motiváció az, ha azért keressük Istent, hogy pontos akciótervet adjon arra, hogy mit tegyünk érte. Ez azért van, mert tudatlanul akarunk valamit tenni annak érdekében, hogy átértelmezzük az elveszett identitásunk. Önmagában nincsen gond, ha valami tevékenységgel építsük az önbecsülésünket, de abban rejlik a veszély, hogy félreértsük a pusztának a célját. Olyankor Isten azt akarja, hogy lassítsunk, töltsünk sok időt imában, és fedezzük fel, kik vagyunk mi és kicsoda Ő valójában. Az életünk ebben az időpontjában az, hogy kik vagyunk, többet számít, mint az, hogy mit teszünk. Isten akarja megváltoztatni az önképünk, hogy lássuk magunkat Őbenne. Úgy teszi ezt, hogy felszínre hozza az „előző életünk” összes büszke, önközpontú motivációját, és hogy megmutassa nekünk, hogy Ő nem lát bennünket a munkánk, a pozíciónk, vagy még az általunk szeretett embereken keresztül. A pusztában Isten nem „Egyiptom hercegeként”, „Jákob kedvenc fiaként”, vagy „Izrael prófétájaként” lát bennünket. Bűnösökként lát bennünk, ahogy valójában vagyunk, és nincsen szükségünk arra, hogy bizonyítsunk akármit, se Neki, se másoknak.
Ugyanakkor nem csak bűnösök vagyunk, hanem szeretett gyermekei, felbecsülhetetlenül értékesek számára. Minél jobban értjük az identitásunkban ezt a paradoxont, annál mélyebben formálódunk át. Mivel a pusztában nem tudunk semmi eredményt felmutatni, pontosan azért értjük, hogy mennyire értékesek vagyunk Isten szemében. Olyankor az önbecsülésünk nem függ a teljesítményünktől, hanem az Istennel való intim kapcsolatban kell megtalálni azt.
2 – A második helytelen motiváció az, ha azért keressük Istent, mert inkább időbeli, földi megoldásokat akarunk, mint kapcsolatot Ővele. Akaratlanul azért keressük, mert akarjuk visszaszerezni azt a munkahelyet, házat, élettársat, szolgálatot, helyzetet, amelyet elvesztettünk. Nos, nincsen probléma azzal, hogy olyan áldásokat keresünk, de abban rejlik a veszély, hogy ezek fontosabbá válnak, mint maga az Isten. A bálványimádás soha nem jelent veszélyt, ha rossz dolgokról van szó, hanem inkább, ha jó dolgokkal foglalkozunk. Annyira megáld bennünket Isten, hogy elfelejtkezünk róla és önközpontúak és önmegtévesztőek leszünk. A pusztai időszak célja az, hogy visszavezessen bennünket Istenhez, hogy önmagáért keressük, és nem ajándékaiért: az Adományozó fontosabb, mint az adományai. Mikor egy ember rájön arra, hogy Isten jelenléte többet számít, mit minden más áldás, öröm és biztonság ebben az életben, az az ember valójában áldott. Ez azt jelenti, hogy olyan keresztyének, akik hosszú idők folyamán szenvedtek a börtönben Istennel, általában olyan hatalommal, békességgel és szeretettel állnak elő, amelyet emberi ésszel nem lehet megmagyarázni. Ezért engedi meg az Isten, hogy még a legjobb emberei kerüljenek a börtönbe. Időnként az elszigetelődés-pusztai időszak „újraindítás” gombját meg kell nyomni, hogy az Adományozón keresztül lássuk az életet inkább, mint az ajándékain át.
A legvilágosabb jele annak, hogy „sikeresen” áthaladunk a harmadik szakaszon az, hogy a békesség és az odaadás érzése jellemez bennünket. Ha őszintén mondhatjuk Istennek, hogy: „mindegy, hogy meddig tartasz engem abban a változatlan szituációban, bízom benned, és dicsőítelek ezért, mert a jelenléted mindennél fontosabb az életemben,” akkor a békesség bizonyára uralkodik a szívünkben.Egy másik jele az, hogy átláthatóvá és alázatossá válunk. Nem kell magunkat bebizonyítani senkinek. Még egy biztató jel, az Isten az a csodás gondoskodása a testi szükségeinkről, ahogy tanuljuk, hogyan függjünk tőle. Például, Jézusnak szolgáltak az angyalok, és Illést etették a hollók. Közvetlenül kapcsolódik ehhez az a képesség, hogy járjuk a természetfelettiben. József az alomfejtésben szakértő lett, Mózes tapasztalta az égő csipkebokrot és a csodás jeleket, Illés feltámasztotta a holtakat és sokszorosította a lisztet és az olajt.
4) Látjuk a fényt az alagút végén, és türelmesen kilépünk belőle.
Az utolsó szakasz elején, Isten általában előre ad valamilyen jeleket, hogy a szituációnk véget ér majd, hogy így bátorítson bennünket. Ez természetfeletti kijelentés lehet, álom vagy intuíció, amely megmutatja, hogy a dolgok meg fognak változni. Vagy az emberek, vagy a körülmények világosan megerősítik azt, ami már a szívünkben van. Általában, ha teljesen átadtuk magunkat, és nem fektetünk hamis reménységet az emberekben vagy a körülményekben (ahogy szoktuk, a pusztai időnk elején), akkor felismerjük Isten hangját magunknak. Nagyon fontos ebben az utolsó szakaszban, hogy megtartsuk a bizalomnak és békességnek a hozzáállását, amely megvolt a harmadik fázisban. Ne erőltessük a végeredményt! Sokszor, ha látjuk a fényt az alagút végén, akarjuk az utolsó szakaszt felgyorsítani, és nem várunk türelemmel Istenre. Őnála van a legtökéletesebb időzítés, és az egész folyamat utolsó fázisa néha hosszabb, mint gondoltuk.Azért nem kell gyorsítani a dolgokat, mert a pusztai időszak általában drámai fordulattal ér véget: 14 év után, József rabszolga egyik napról a másikra miniszterelnök lesz; 40 év után, a rég elfelejtett Mózes hirtelen visszatér, és napok alatt megrázkódik két nemzet; 3-4 év után, egy nap alatt Illés radikális forradalmat hajt végre a Kármel hegyén; 30 év után Jézus, akit addig nem ismertek, végig járja a pusztáját, és a csodatevő erő látványos bemutatásával elkezdi a szolgálatát. Lehet, hogy Isten sokáig tart bennünket várakozásban, de mikor megmozdul, azt gyorsan és erővel teszi!Lehet, hogy mindegyik szakasz mindenki számára nem lesz olyan „extrém”, de mégis tartalmazzák a következő jellemzőket:
A négy fázis összefoglalója:
Ez első fázisban, fokozatosan vagy hirtelen kikerülünk a biztonságos környezetünkből, szerepünkből. Ez vezet a második fázishoz, ahol tapasztaljuk „a lélek sötét éjszakáját”. Küszködünk azzal, hogy Istent és az általa érvényes identitásunkat megtaláljuk.
A harmadik fázis azzal kezdődik, hogy kétségbeesetten keressük Istent addig, amíg meg nem találjuk az odaadást, békességet, és a valóságos intimitást Istennel. Az utolsó szakaszban, előre kapjuk meg annak a bátorító jeleit, hogy az elszigetelődés folyamata végre meg fog szűnni.
2010. július 14., szerda
Andrew Strom a pusztai élményről
MINEK A „PUSZTA”?
-írta Andrew Strom.
Forrás: http://www.johnthebaptisttv.com/2010/07/14/the-wilderness-how-important/
A „puszta” nem olyan fogalom, amelyet túl jól ismer a keresztyén világ, viszont a Bibliában mindenhol található. Mózes első könyvétől egészen a Jelenésekig világos utalás van arra, hogy Isten használja a pusztát eszközként, az emberekkel való bánásmódként. Megtagadhatatlan a minta.
Ha kutatjuk a Szentírást, azt látjuk, hogy sokszor a puszta mind a szellemi „krízis”, mind a felkészülés helye. Az a hely, ahova küld bennünket az Úr, mielőtt elkezdődne az „igazi akció” – mielőtt Isten teljes ígéretei teljesednének be az életünkben. Kell, hogy megtörténjen a „halál”, mi előtt bekövetkezik a feltámadás. Kell, hogy puszta hely legyen az "ígéret földjébe" való belépés előtt.
A puszta a próbának és a kísértésnek, az összetöretésnek és az Istenhez való teljes odaszánásnak a helye. Elveszi mindazokat a mankókat és tevékenységeket, amelyekkel próbáljuk „erőltetni” a dolgokat. Az önbizalmunk összetör, és egyedül Istenre hagyatkozunk. Minden „bálvány” az életünkben (sokszor saját szolgálatunk is) Isten átvilágító reflektorfényébe kerül. Kiderül az önző motivációnk és ambíciónk, úgy, ahogy van. Hosszú évekig tarthat ez a folyamat. Előbukkanunk a végén, összetört, megszelídült, megtisztult emberekként. Sok mindenben érettebbek, tisztábbak vagyunk e folyamat után. Most készültünk fel arra, hogy beteljesedjen mindaz, amire Isten eredetileg elhívott bennünket. A szívbeli motivációnk, viszont, most már teljesen megváltozott.
Mindenhol a Szentírásban látjuk ezt a mintát. Sokat lehet tanulni az ottan olvasottaktól. Ábrahám, József, Józsué, Mózes, Dávid, Illés, keresztelő János, Pál apostol, még Jézus maga, mind átmentek ezen a „pusztai” élményen. Nagyok sokszor hosszú évekig is tartott. Miért lépődnénk meg, tehát, ha velünk is megtörténik?
Valószínűleg a legjobban ismert ószövetségi példája a „pusztai élménynek” Mózes és Izrael népe története. Mózes egész életében növekedett és nevelkedett Egyiptom palotáiban. Mikor szembetalálta magát Izraelita örökségével, pedig, felállt és „saját erejében” megölte az egyiptomi rabszolga-felügyelőt. Aztán arra kényszerült rá, hogy a pusztába meneküljön, ahol 40 ÉVET töltött egyszerű juhászként a sivatagban. Micsoda hosszú időtartam! Képzeljük el, mi lenne, ha minden keresztyén vezető annyi időt töltene a pusztában, mielőtt Isten megengedné neki, hogy vezesse az ő népét! Majdnem lehetetlen elképzelni a kétségbeesés mélységeit, amelyeket Mózes átélt ez alatt az idő alatt – „meghaltak” az álmai és a reménységei. Sőt, 40 év után, hogyan lehetett volna valaki „halottabb” mint Mózes, a vezető pozícióban levő ember szokásos ambícióival és kísértéseivel szemben? És micsoda türelmet munkált ki benne a várakozás hosszú ideje!
Láthatjuk itt, tehát, hogy milyen messzire megy Isten, hogy „felkészítse” a „szíve szerint való” vezetőjét. (-Bár 40 év szokatlan hosszú idő). Az elszigetelődés, az idegesség, az Istenhez való kiáltás a szabadulásért – mindezeknek szerepe van. Az olyan élmény szinte pótolhatatlan. Azért használja az Isten olyan sokszor. A hajtott emberek szívei sok mindenben hasonlóak, és az Isten által használt „gyógymód” is hasonló. Egy időre be is zár minket egy fajta „börtönbe”, nehogy elkerüljük az eljárást. Ez annyira fontos. Nem akarja, hogy „ön-orientált” vezetők pásztorolják a drága bárányait.
A 40 éves felkészülési ideje végén, Mózes visszatért Egyiptomba Isten parancsára, hogy kivezesse a népét a fogságból. Ez volt az eleje a teljes Izraelita nép pusztai élményének. Amikor elindultak Egyiptomból, az egyetlen út az „ígéret földjükbe” a pusztán keresztül vezetett. A kommentárok azt mondják, hogy egyenes vonalban, az útjuk csak néhány hétig tartott volna. Az engedetlenségük és félelmük miatt, viszont, azoknak, akik elindultak Egyiptomból, a túlnyomó többségének a sorsa azt volt, hogy meghaljanak a pusztában, és ne érjék el az ígéret földjét. Sőt, 40 évig tartott a pusztai útjuk!
Ezt a tényt jegyezzük meg jól:- Azok közül, akik belekerültek a pusztába, nem mindenki élte túl. Sőt, tömegek el is pusztultak benne. A puszta kipróbálta, és hiányosnak találta őket. A próba helyére kerültek, és buktak a próbán. Napjainkban is, ez döntő fontosságú tény. Csak attól, hogy Isten „kihívott” bennünket, és belekerültünk a pusztai élménybe, az nem azt jelenti, hogy elfogadjuk Isten kezelőmódját, és helyesen reagálunk rá. Teljesen lehetséges, hogy odakint mindent elveszítünk. Ezek az emberek mindent elvesztettek. Csak a gyermekeik örökölték Isten ígéreteit.
Világosan látjuk ezt a mintát újra meg újra, mind az ó-, mind az újszövetségben:- Akiket Isten valamikor használni akar, azokat a magányosság és az összetöretés helyére küldi, mielőtt kivezeti őket az igazi sorsukra. Nem is említettük az Istennek olyan hőseit, mint pl. Noé, Jákób, Jób, és mások is, akiknek hasonló tapasztalatai voltak. Ennek a folyamatnak a része az a „várakozás” is, amelyre kényszerülünk. Szintén az a tény, hogy az összes támasztó „mankót” is elveszik. Maga az a „várakozás” gyötrelmes lehet.
A puszta szintén kezelésbe veszi az emberektől való félelmet és a „rendszeresített” szemléletet. Isten sokszor azért használja, hogy teljesen friss perspektívát adjon. Ez nagyon fontos olyan vezetők számára, akik „új” megközelítést fognak képviselni, vagy azért ütköznek ellenállásba, mert konfrontáló üzenetet hoznak. A magányos pusztai évek gerincet fejlesztenek bennük, hogy ellenálljanak a tömegnek vagy a hatalomban levőknek, és kompromisszum nélkül hirdessék az Isten igazságát. Most valóban jobban félnek az Istentől, mint az embertől. És másképpen gondolkodnak, mint a többiek. A puszta létfontosságú azok számára, akik friss „mannát” akarnak hozni Isten népének.
Olyan valaki vagy, barátom, aki átmegy egy olyan „pusztai” élményen? Bátorodjál fel! Nézzél fel, mert közeledik a szabadulásod. Isten csak ezért küldi a gyermekeit olyan tapasztalatokon keresztül, ha nagy célja van vele. Ne adj fel. Ne csüggedj. Az „ígéret földje” a túloldalon helyezkedik el, ha csak Jézushoz ragaszkodsz. Legyél aktív, imádkozzál, legyél kész. Ne váljál „passzívvá”, mert a puszta majd elnyel téged teljesen. Használd ki ezt az időt, hogy közeledjél egyre inkább Jézushoz. Alapokat ássál ki, és helyezd rá lábad a Sziklára. Alázkodjál meg az Úr előtt, és kellő időben felemel téged – ha csak ragaszkodsz hozzá.
2010.07.14.
Az eredetit, lásd itt:
http://www.johnthebaptisttv.com/2010/07/14/the-wilderness-how-important/
-írta Andrew Strom.
Forrás: http://www.johnthebaptisttv.com/2010/07/14/the-wilderness-how-important/
A „puszta” nem olyan fogalom, amelyet túl jól ismer a keresztyén világ, viszont a Bibliában mindenhol található. Mózes első könyvétől egészen a Jelenésekig világos utalás van arra, hogy Isten használja a pusztát eszközként, az emberekkel való bánásmódként. Megtagadhatatlan a minta.
Ha kutatjuk a Szentírást, azt látjuk, hogy sokszor a puszta mind a szellemi „krízis”, mind a felkészülés helye. Az a hely, ahova küld bennünket az Úr, mielőtt elkezdődne az „igazi akció” – mielőtt Isten teljes ígéretei teljesednének be az életünkben. Kell, hogy megtörténjen a „halál”, mi előtt bekövetkezik a feltámadás. Kell, hogy puszta hely legyen az "ígéret földjébe" való belépés előtt.
A puszta a próbának és a kísértésnek, az összetöretésnek és az Istenhez való teljes odaszánásnak a helye. Elveszi mindazokat a mankókat és tevékenységeket, amelyekkel próbáljuk „erőltetni” a dolgokat. Az önbizalmunk összetör, és egyedül Istenre hagyatkozunk. Minden „bálvány” az életünkben (sokszor saját szolgálatunk is) Isten átvilágító reflektorfényébe kerül. Kiderül az önző motivációnk és ambíciónk, úgy, ahogy van. Hosszú évekig tarthat ez a folyamat. Előbukkanunk a végén, összetört, megszelídült, megtisztult emberekként. Sok mindenben érettebbek, tisztábbak vagyunk e folyamat után. Most készültünk fel arra, hogy beteljesedjen mindaz, amire Isten eredetileg elhívott bennünket. A szívbeli motivációnk, viszont, most már teljesen megváltozott.
Mindenhol a Szentírásban látjuk ezt a mintát. Sokat lehet tanulni az ottan olvasottaktól. Ábrahám, József, Józsué, Mózes, Dávid, Illés, keresztelő János, Pál apostol, még Jézus maga, mind átmentek ezen a „pusztai” élményen. Nagyok sokszor hosszú évekig is tartott. Miért lépődnénk meg, tehát, ha velünk is megtörténik?
Valószínűleg a legjobban ismert ószövetségi példája a „pusztai élménynek” Mózes és Izrael népe története. Mózes egész életében növekedett és nevelkedett Egyiptom palotáiban. Mikor szembetalálta magát Izraelita örökségével, pedig, felállt és „saját erejében” megölte az egyiptomi rabszolga-felügyelőt. Aztán arra kényszerült rá, hogy a pusztába meneküljön, ahol 40 ÉVET töltött egyszerű juhászként a sivatagban. Micsoda hosszú időtartam! Képzeljük el, mi lenne, ha minden keresztyén vezető annyi időt töltene a pusztában, mielőtt Isten megengedné neki, hogy vezesse az ő népét! Majdnem lehetetlen elképzelni a kétségbeesés mélységeit, amelyeket Mózes átélt ez alatt az idő alatt – „meghaltak” az álmai és a reménységei. Sőt, 40 év után, hogyan lehetett volna valaki „halottabb” mint Mózes, a vezető pozícióban levő ember szokásos ambícióival és kísértéseivel szemben? És micsoda türelmet munkált ki benne a várakozás hosszú ideje!
Láthatjuk itt, tehát, hogy milyen messzire megy Isten, hogy „felkészítse” a „szíve szerint való” vezetőjét. (-Bár 40 év szokatlan hosszú idő). Az elszigetelődés, az idegesség, az Istenhez való kiáltás a szabadulásért – mindezeknek szerepe van. Az olyan élmény szinte pótolhatatlan. Azért használja az Isten olyan sokszor. A hajtott emberek szívei sok mindenben hasonlóak, és az Isten által használt „gyógymód” is hasonló. Egy időre be is zár minket egy fajta „börtönbe”, nehogy elkerüljük az eljárást. Ez annyira fontos. Nem akarja, hogy „ön-orientált” vezetők pásztorolják a drága bárányait.
A 40 éves felkészülési ideje végén, Mózes visszatért Egyiptomba Isten parancsára, hogy kivezesse a népét a fogságból. Ez volt az eleje a teljes Izraelita nép pusztai élményének. Amikor elindultak Egyiptomból, az egyetlen út az „ígéret földjükbe” a pusztán keresztül vezetett. A kommentárok azt mondják, hogy egyenes vonalban, az útjuk csak néhány hétig tartott volna. Az engedetlenségük és félelmük miatt, viszont, azoknak, akik elindultak Egyiptomból, a túlnyomó többségének a sorsa azt volt, hogy meghaljanak a pusztában, és ne érjék el az ígéret földjét. Sőt, 40 évig tartott a pusztai útjuk!
Ezt a tényt jegyezzük meg jól:- Azok közül, akik belekerültek a pusztába, nem mindenki élte túl. Sőt, tömegek el is pusztultak benne. A puszta kipróbálta, és hiányosnak találta őket. A próba helyére kerültek, és buktak a próbán. Napjainkban is, ez döntő fontosságú tény. Csak attól, hogy Isten „kihívott” bennünket, és belekerültünk a pusztai élménybe, az nem azt jelenti, hogy elfogadjuk Isten kezelőmódját, és helyesen reagálunk rá. Teljesen lehetséges, hogy odakint mindent elveszítünk. Ezek az emberek mindent elvesztettek. Csak a gyermekeik örökölték Isten ígéreteit.
Világosan látjuk ezt a mintát újra meg újra, mind az ó-, mind az újszövetségben:- Akiket Isten valamikor használni akar, azokat a magányosság és az összetöretés helyére küldi, mielőtt kivezeti őket az igazi sorsukra. Nem is említettük az Istennek olyan hőseit, mint pl. Noé, Jákób, Jób, és mások is, akiknek hasonló tapasztalatai voltak. Ennek a folyamatnak a része az a „várakozás” is, amelyre kényszerülünk. Szintén az a tény, hogy az összes támasztó „mankót” is elveszik. Maga az a „várakozás” gyötrelmes lehet.
A puszta szintén kezelésbe veszi az emberektől való félelmet és a „rendszeresített” szemléletet. Isten sokszor azért használja, hogy teljesen friss perspektívát adjon. Ez nagyon fontos olyan vezetők számára, akik „új” megközelítést fognak képviselni, vagy azért ütköznek ellenállásba, mert konfrontáló üzenetet hoznak. A magányos pusztai évek gerincet fejlesztenek bennük, hogy ellenálljanak a tömegnek vagy a hatalomban levőknek, és kompromisszum nélkül hirdessék az Isten igazságát. Most valóban jobban félnek az Istentől, mint az embertől. És másképpen gondolkodnak, mint a többiek. A puszta létfontosságú azok számára, akik friss „mannát” akarnak hozni Isten népének.
Olyan valaki vagy, barátom, aki átmegy egy olyan „pusztai” élményen? Bátorodjál fel! Nézzél fel, mert közeledik a szabadulásod. Isten csak ezért küldi a gyermekeit olyan tapasztalatokon keresztül, ha nagy célja van vele. Ne adj fel. Ne csüggedj. Az „ígéret földje” a túloldalon helyezkedik el, ha csak Jézushoz ragaszkodsz. Legyél aktív, imádkozzál, legyél kész. Ne váljál „passzívvá”, mert a puszta majd elnyel téged teljesen. Használd ki ezt az időt, hogy közeledjél egyre inkább Jézushoz. Alapokat ássál ki, és helyezd rá lábad a Sziklára. Alázkodjál meg az Úr előtt, és kellő időben felemel téged – ha csak ragaszkodsz hozzá.
2010.07.14.
Az eredetit, lásd itt:
http://www.johnthebaptisttv.com/2010/07/14/the-wilderness-how-important/
Címkék:
Andrew Strom,
keresztyén szolgálat,
pusztai élmény
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
