Andrew Strom a pusztai élményről

MINEK A „PUSZTA”?
-írta Andrew Strom.

Forrás: http://www.johnthebaptisttv.com/2010/07/14/the-wilderness-how-important/

A „puszta” nem olyan fogalom, amelyet túl jól ismer a keresztyén világ, viszont a Bibliában mindenhol található. Mózes első könyvétől egészen a Jelenésekig világos utalás van arra, hogy Isten használja a pusztát eszközként, az emberekkel való bánásmódként. Megtagadhatatlan a minta.

Ha kutatjuk a Szentírást, azt látjuk, hogy sokszor a puszta mind a szellemi „krízis”, mind a felkészülés helye. Az a hely, ahova küld bennünket az Úr, mielőtt elkezdődne az „igazi akció” – mielőtt Isten teljes ígéretei teljesednének be az életünkben. Kell, hogy megtörténjen a „halál”, mi előtt bekövetkezik a feltámadás. Kell, hogy puszta hely legyen az "ígéret földjébe" való belépés előtt.

A puszta a próbának és a kísértésnek, az összetöretésnek és az Istenhez való teljes odaszánásnak a helye. Elveszi mindazokat a mankókat és tevékenységeket, amelyekkel próbáljuk „erőltetni” a dolgokat. Az önbizalmunk összetör, és egyedül Istenre hagyatkozunk. Minden „bálvány” az életünkben (sokszor saját szolgálatunk is) Isten átvilágító reflektorfényébe kerül. Kiderül az önző motivációnk és ambíciónk, úgy, ahogy van. Hosszú évekig tarthat ez a folyamat. Előbukkanunk a végén, összetört, megszelídült, megtisztult emberekként. Sok mindenben érettebbek, tisztábbak vagyunk e folyamat után. Most készültünk fel arra, hogy beteljesedjen mindaz, amire Isten eredetileg elhívott bennünket. A szívbeli motivációnk, viszont, most már teljesen megváltozott.

Mindenhol a Szentírásban látjuk ezt a mintát. Sokat lehet tanulni az ottan olvasottaktól. Ábrahám, József, Józsué, Mózes, Dávid, Illés, keresztelő János, Pál apostol, még Jézus maga, mind átmentek ezen a „pusztai” élményen. Nagyok sokszor hosszú évekig is tartott. Miért lépődnénk meg, tehát, ha velünk is megtörténik?

Valószínűleg a legjobban ismert ószövetségi példája a „pusztai élménynek” Mózes és Izrael népe története. Mózes egész életében növekedett és nevelkedett Egyiptom palotáiban. Mikor szembetalálta magát Izraelita örökségével, pedig, felállt és „saját erejében” megölte az egyiptomi rabszolga-felügyelőt. Aztán arra kényszerült rá, hogy a pusztába meneküljön, ahol 40 ÉVET töltött egyszerű juhászként a sivatagban. Micsoda hosszú időtartam! Képzeljük el, mi lenne, ha minden keresztyén vezető annyi időt töltene a pusztában, mielőtt Isten megengedné neki, hogy vezesse az ő népét! Majdnem lehetetlen elképzelni a kétségbeesés mélységeit, amelyeket Mózes átélt ez alatt az idő alatt – „meghaltak” az álmai és a reménységei. Sőt, 40 év után, hogyan lehetett volna valaki „halottabb” mint Mózes, a vezető pozícióban levő ember szokásos ambícióival és kísértéseivel szemben? És micsoda türelmet munkált ki benne a várakozás hosszú ideje!

Láthatjuk itt, tehát, hogy milyen messzire megy Isten, hogy „felkészítse” a „szíve szerint való” vezetőjét. (-Bár 40 év szokatlan hosszú idő). Az elszigetelődés, az idegesség, az Istenhez való kiáltás a szabadulásért – mindezeknek szerepe van. Az olyan élmény szinte pótolhatatlan. Azért használja az Isten olyan sokszor. A hajtott emberek szívei sok mindenben hasonlóak, és az Isten által használt „gyógymód” is hasonló. Egy időre be is zár minket egy fajta „börtönbe”, nehogy elkerüljük az eljárást. Ez annyira fontos. Nem akarja, hogy „ön-orientált” vezetők pásztorolják a drága bárányait.

A 40 éves felkészülési ideje végén, Mózes visszatért Egyiptomba Isten parancsára, hogy kivezesse a népét a fogságból. Ez volt az eleje a teljes Izraelita nép pusztai élményének. Amikor elindultak Egyiptomból, az egyetlen út az „ígéret földjükbe” a pusztán keresztül vezetett. A kommentárok azt mondják, hogy egyenes vonalban, az útjuk csak néhány hétig tartott volna. Az engedetlenségük és félelmük miatt, viszont, azoknak, akik elindultak Egyiptomból, a túlnyomó többségének a sorsa azt volt, hogy meghaljanak a pusztában, és ne érjék el az ígéret földjét. Sőt, 40 évig tartott a pusztai útjuk!

Ezt a tényt jegyezzük meg jól:- Azok közül, akik belekerültek a pusztába, nem mindenki élte túl. Sőt, tömegek el is pusztultak benne. A puszta kipróbálta, és hiányosnak találta őket. A próba helyére kerültek, és buktak a próbán. Napjainkban is, ez döntő fontosságú tény. Csak attól, hogy Isten „kihívott” bennünket, és belekerültünk a pusztai élménybe, az nem azt jelenti, hogy elfogadjuk Isten kezelőmódját, és helyesen reagálunk rá. Teljesen lehetséges, hogy odakint mindent elveszítünk. Ezek az emberek mindent elvesztettek. Csak a gyermekeik örökölték Isten ígéreteit.

Világosan látjuk ezt a mintát újra meg újra, mind az ó-, mind az újszövetségben:- Akiket Isten valamikor használni akar, azokat a magányosság és az összetöretés helyére küldi, mielőtt kivezeti őket az igazi sorsukra. Nem is említettük az Istennek olyan hőseit, mint pl. Noé, Jákób, Jób, és mások is, akiknek hasonló tapasztalatai voltak. Ennek a folyamatnak a része az a „várakozás” is, amelyre kényszerülünk. Szintén az a tény, hogy az összes támasztó „mankót” is elveszik. Maga az a „várakozás” gyötrelmes lehet.

A puszta szintén kezelésbe veszi az emberektől való félelmet és a „rendszeresített” szemléletet. Isten sokszor azért használja, hogy teljesen friss perspektívát adjon. Ez nagyon fontos olyan vezetők számára, akik „új” megközelítést fognak képviselni, vagy azért ütköznek ellenállásba, mert konfrontáló üzenetet hoznak. A magányos pusztai évek gerincet fejlesztenek bennük, hogy ellenálljanak a tömegnek vagy a hatalomban levőknek, és kompromisszum nélkül hirdessék az Isten igazságát. Most valóban jobban félnek az Istentől, mint az embertől. És másképpen gondolkodnak, mint a többiek. A puszta létfontosságú azok számára, akik friss „mannát” akarnak hozni Isten népének.

Olyan valaki vagy, barátom, aki átmegy egy olyan „pusztai” élményen? Bátorodjál fel! Nézzél fel, mert közeledik a szabadulásod. Isten csak ezért küldi a gyermekeit olyan tapasztalatokon keresztül, ha nagy célja van vele. Ne adj fel. Ne csüggedj. Az „ígéret földje” a túloldalon helyezkedik el, ha csak Jézushoz ragaszkodsz. Legyél aktív, imádkozzál, legyél kész. Ne váljál „passzívvá”, mert a puszta majd elnyel téged teljesen. Használd ki ezt az időt, hogy közeledjél egyre inkább Jézushoz. Alapokat ássál ki, és helyezd rá lábad a Sziklára. Alázkodjál meg az Úr előtt, és kellő időben felemel téged – ha csak ragaszkodsz hozzá.
2010.07.14.

Az eredetit, lásd itt:
http://www.johnthebaptisttv.com/2010/07/14/the-wilderness-how-important/