Isten továbbra is használ és vezet minket, bár még mindig nehéz körülményekkel küszködünk. Egy dolog megtörtént, hogy felvett bennünket misszióállomásnak ugyanaz a felekezet, ahova régen tartoztunk, bár egy másik gyülekezet közvetítése által, mint az, amelyből kidobtak. Ez az új hely földrajzilag közelebb áll ahhoz a faluhoz, ahol munkálkodunk, és biztos vagyok benne, hogy előnyünkre válik a világméretű mozgalomhoz való tartozás. Az országos vezetők tudnak a tevékenységünkről, és nagyon bátorítanak minket.
Mivel azt a megbízást megkaptuk, hogy „hirdessük az evangéliumot a szegényeknek” (Ézsaiás 61), örültünk annak, hogy ruha- és élelmiszeradományt kaptunk egy tőlünk északabbra elhelyezkedő alapítványtól. Szintén jó kapcsolatban vagyunk az ottani gyülekezettel, amelyhez társul a karitatív alapítvány. Már tudtunk átadni néhány ajándékot a velünk kapcsolatban álló szegény embereknek.
Ami az evangelizációt illeti, már visszamentünk meglátogatni azt a két családot, ahol imádkoztunk az emberekért, bár több szabadtéri alkalmat még nem tartottunk. Röviden ismételve, az előző alkalommal áldást mondtunk mindegyikükre, de konkrétan imádkoztunk egy süket-néma fiú gyógyulásáért, és egy olyan emberért, akinek álmaiban gyötörte a „halott apja szelleme.” Szintén nehezen kapott levegőt és messzire nem tudott menni. A második háznál a két testvérért imádkoztunk, az egyik a volt keresztyén, a másik, akinek torkában van a daganat. Mindenkit szemmel láthatóan megérintett a Szentlélek.
Mikor visszamentünk, a férfi azt mondta, hogy már nem zavarják a rossz álmok, és most probléma nélkül tud begyalogolni a faluba. Bizonyára látható javulás megtörtént. Most lehetőségünk volt az anyukájáért imádkozni, aki epehólyagműtétre várt, és ez nem volt az első. Az orvosok azt mondták neki, hogy igazán bizonytalan az eredmény, és tényleg nagyon betegnek látszott.
A másik családnál, a daganatos hölgy nagyon nyíltan mesélt az élete élményeiről, és egy jó ideig beszélgettünk. Ezek az emberek nagyon komoly problémákkal küszködnek, szükségük van a jó tanításra, a szabadulásra, valamint a figyelemre és a gondozásra. Szintén a megtérésre van szükségük, természetesen, és ez a dolog még nem történt meg. Mindkét családban, viszont, azt mondták, hogy menjünk vissza, amikor csak akarunk, maradjunk, ameddig akarunk, szívesen látnak bennünket. Nagy nyitottságot tapasztalunk.
Közben, Isten továbbra is vezeti a meglevő csoportot, szól neki is, sőt, az is megtörtént, hogy az Úr ugyanazt mondta több embernek függetlenül egymástól. Ismételten figyelmeztet bennünket arra, hogy küzdjünk a szabályoknak megfelelően, és rakjuk le a helyes biblikus alapokat. Konkrétan, el kell kerülni a pletykát, rágalmazást, a kritizálást és az ítélkezést. És arra kell figyelni, hogy áldást mondjunk, és nem átkot. Isten arról is beszél, hogy álljunk helyesen az adakozáshoz.
Mikor múlt vasárnap újra meglátogattuk a két családot, nagyon örültek nekünk, és hosszabb időre maradtunk, mint amennyit terveztünk. Nem volt mindenki otthon, de az az ember, aki az elején alig tudott menni, most biciklizik, és az anyukája három nappal az érte elmondott ima után annyira felépült, hogy nem kellett műteni. Mindenkinek el is mondja, hogy mi történt, tehát, terjed a hír. Olyan emberek, akiket eddig nem ismerünk, integetnek és köszönnek: „Isten áldjon!” Tehát, Istennek adunk hálát, azért, amit tesz! Megmutatja ezeknek az embereknek, hogy Ő él, és szereti őket, de szükségük van arra, hogy megtérjenek és növekedjenek Krisztusban. Az lesz a nehezebb része a dolognak, ha nézzük a hátterüket, de Isten ideküldött bennünket, tehát, meglátjuk majd! A legújabb dolog az, hogy visszahívtak bennünket az udvarukon szabadtéri dicsőítő alkalmat tartani, ahol az evangéliumot hirdetni fogjuk is. Most azt kell megszervezni.
(mi lesz legközelebb?)
