Tanulmányok az Adventizmusról V

7

Élet vagy Halál?
Tanulmány a halottak átmeneti és végső állapotáról

Bevezetés

Évszázadokon keresztül, a keresztyének azt tanították, hogy az emberek, akik nem fogadják el az Istentől kínált üdvösséget, örökké tartó büntetésben részesülnek. Sokáig, csak olyan csoportok tagadták meg ezt a tanítást, amelyek vagy szektáknak (pl. Jehova Tanúi, Krisztadelfián Egyház, Keresztény Tudomány Egyháza, unitárius irányzat) vagy legalább perifériásnak (hetednapi adventisták) számítottak. A liberális irányzat is elutasítja, sok minden mással együtt, amit a Biblia ír.
Manapság viszont, egyre több teológus, aki evangéliumi keresztyénnek vallja magát, az örök pokol helyett, valamilyen formában, a gonoszok megsemmisülését tanítja. Ezek közül említem John Stott anglikán lelkészt és Roger Forster-t, aki a londoni karizmatikus Ichthus közösség vezetője. Igaz, hogy „evangéliumi” teológusok szintén vannak, akik megtagadnak más tradicionális tanításokat is, mint pl. Krisztus helyettesítő megengesztelődése, a bűn valósága, Isten ítélete, a Szentírás tévedhetetlensége, és a hat napos teremtés.
Próbálnak talán egyfajta „kedvesebb” Istenről szóló, emberibb teológiát találni, ami elfogadhatóbb a XXI. századi gondolkodó számára. A pokolról John Stott ezt mondja: „Érzelmileg elviselhetetlennek találom a fogalmat. Nem értem, hogy az emberek hogyan tudnak együtt élni vele anélkül, hogy az érzéseiket ne tompítsák, illetve a feszültségtől össze ne roppanjanak.” 1 Vessük össze ezt Ellen G. White véleményével: „Mennyire visszataszító a szeretet és az irgalom minden érzelmének, valamint az igazságosság érzésének az a doktrína, miszerint a gonosz halottakat kínozzák tűzzel és kénkővel az örökké égő pokolban.” 2 Úgy látszik, hogy érzelmi síkon közelíti meg Stott ezt a kérdést, de azt is hiszi, hogy a Biblia mellette szól.
Nem minden fentiekhez hasonló teológus szerint, de a HNA, JT és Krisztadelfián tanítás szerint az embernek nincsen olyan része (lélek, szellem) ami túléli a fizikális halált, és ha meghal, megszűnik létezni. Eszerint, az „átmeneti állapotban” a halál és a halottak feltámadása között, nincsen tudatánál. Ez a „lélekalvás” fogalma, de ebben az esetben „lélek kioltása” helyesebb kifejezés lenne.
Ebben a cikkben, szeretném ezeket a tanításokat a Szentírás fényében megvizsgálni.

1. A halál elkülönülést jelent

Először, fontos azt megvizsgálni, hogy a Bibliában hogyan értették a halál fogalmát. Mind az ószövetségben, mind az újszövetségben, a halál szó (héber: מות mávet, görög: θανατος), elsősorban elkülönülésre utal. Ha valaki meghal, eltávozik. Pál utolsó levele második Timóteus, és ezt írja benne: „Mert én nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje.” (II. Tim 4: 6). A prédikátor írja, hogy „elmegy az ember örök otthonába.” (Préd 12: 5).
Láthatjuk azt is, hogy bár a halál szó természetesen utal a földi élet végére, nem csak erre használják. Mikor Isten parancsot adott Ádámnak az Édenkertben, hogy ne egyen a tiltott fának a gyümölcséből, ezt mondta: „A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert a róla való evésed napján halállal halsz meg.” (I. Mózes 2: 16-17 héber alapján). Miután Ádám tényleg evett a fáról, több száz év telt el a testi haláláig, de valami azonnal következett be – megszakadt a kapcsolata Istennel. Addig közössége volt vele, de utána félt tőle, elrejtőzött, és végül kiűzte az Úr az Édenkertből (I. Mózes 3).
A hitetlen ember azért szellemi halottnak nevezhető, mert a bűne miatt nem áll kapcsolatban Istennel: „Nem az ÚR keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen, nem az ő füle süket ahhoz, hogy meghallgasson, hanem a ti bűneitek választottak el titeket Istenetektől, a ti vétkeitek miatt rejtette el orcáját előletek, és nem hallgatott meg.” (Ézs 59: 1-2).
Jézus is halottnak mondja az olyan embert: „Hagyd a halottakra, hogy eltemessék halottaikat!” (Máté 8: 22); „Bizony, bizony, mondom néktek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak.” (János 5: 25). Pál apostol azt írja, hogy: „Ti halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt.” (Ef 2: 1). És János apostol: „Aki nem szereti a testvérét, az a halálban van” (I. János 3: 14b).
Azzal ellentétben, hogy a halál elkülönülést, az élet közösséget, kapcsolatot jelent. Pál így folytatja érvelését: „De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt.” (Ef 2: 4-5). Jézus azt mondja, hogy: „Aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.” (János 5: 24). János ezt írja levelében: „Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket.” (I. János 3: 14a). A fenti megállapítás miszerint élő emberek is „halottak” lehetnek nem csupán költői túlzás, hanem az újszövetség nyilvánvaló és következetesen alkalmazott tanítása.
Az evangélium üzenete szerint tehát, most már nem kell Istentől elkülönülve élni, hanem kibékülhetünk vele: „Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát.” (II. Kor 5: 18).
Attól a pillanattól kezdve, hogy kibékültünk Istennel hit által, az ige szerint örök életünk van: „Ez a bizonyságtétel pedig az, hogy az Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van. Akiben a Fiú van, abban van az élet, akiben nincs az Isten Fia, abban nincs meg az élet sem. Ezt azért írtam nektek, akik hisztek az Isten Fia nevében, hogy tudjátok: örök életetek van.” (I. János 5: 11-13).
A következő versekből is látszik, hogy az örök élet az Istennel való kapcsolatnak felel meg. Jézus így szól az Atyához főpapi imájában: „Az örök élet pedig azt jelenti, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és azt, akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (János 17: 3). Szintén János apostol tollából: „De tudjuk, hogy eljött az Isten Fia, és képességet adott nekünk arra, hogy felismerjük az Igazat; és azért vagyunk az Igazban, az ő Fiában, a Jézus Krisztusban. Ő az igaz Isten és az örök élet.” (I. János 5: 20).
Mivel a hivő számára már elkezdődött az örök élet, és az ítélet már megtörtént [„Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre” (János 3: 18); „aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy” (János 5: 24); „Nincs most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak.” (Róma 8: 1)], valamint az új teremtés is [„Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme, új jött létre.” (II. Kor 5: 17)], annak az életnek soha nem lesz vége – Jézus ezt mondja: „Bizony, bizony, mondom néktek, ha valaki megtartja az én igémet, nem lát halált soha.” (János 8: 51); „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha.” (János 11: 25-26).
Pál apostol szerint semmi, még a fizikális halál sem tud minket elkülöníteni Istentől: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Róma 8: 38-39).
Az egyik oka, hogy miért találom elfogadhatatlannak a lélekalvás elméletét az, hogy ez azt jelentené, hogy az örök élet egy meghatározatlan időszakra megszakadna, és később újra elkezdődne.
Az előzőek alapján, az a meglátásom, hogy az élet szó (ζωη) sokkal többet jelent, mint a puszta létezés. Van egy másik görög szó (βιος), ami a földi, fizikális életre vagy a megélhetésre utal. Lásd, pl. a magvető példázatában: „Akiknél a tövisek közé esett, azok hallották az igét, de mikor elmennek, az élet gondjai, gazdagsága és élvezetei megfojtják azt bennük, és nem érlelnek termést” (Lukács 8: 14); és a szegény özvegy adományával kapcsolatban: „ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije volt, az egész megélhetését” (Márk 12: 44).
A halál azonban, nem utal a létezés megszűnésére. A következő igék arra utalnak, hogy a kárhozat az Isten jelenlétéből való kizárást jelenti, nem a megsemmisülést:
Jézus mondja a megtérni nem akaró emberekről: „Akkor lesz sírás és fogcsikorgatás, amikor látjátok Ábrahámot, Izsákot, Jákóbot és a prófétákat mind az Isten országában, magatokat pedig kirekesztve onnan.” (Lukács 13: 28).
Az utolsó ítéletnél a gonosz nemzeteknek: „Menjetek előlem, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készíttetett.” (Máté 25: 41).
Az emberről, akinek nem volt „mennyegzői ruhája”: „Kötözzétek meg kezét-lábát, és vessétek ki a külső sötétségre; ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” (Máté 22: 13).
Pál apostol írja, hogy Jézus eljövetelekor: „Bosszút áll azokon, akik nem ismerik az Istent, és nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának. Ezek majd örök pusztulással bűnhődnek, távol az Úr arcától és a hatalmának dicsőségétől.” (II. Thessz 1: 9).
Nagyon kevés van a Bibliában arról, hogy milyen lesz az örök élet, de a Jelenések könyve utolsó részében van rá szimbolikus utalás. Itt láthatjuk, hogy az igazak beléphetnek a szentvárosba, a gonoszok viszont, ki vannak zárva belőle: „Boldogok, akik megmossák ruhájukat, mert joguk lesz az élet fájához, és bemennek a kapukon a városba. Kívül maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók, és mindenki, aki szereti és cselekszi a hazugságot!” (Jel 22: 14-15).

2. A Bibliában található képek a pokolról

Ha megemlítik a poklot, akkor biztos, hogy a legtöbb ember a tűzre gondol. Ez tényleg gyakori képe annak, amit a Biblia mond az ítéletkor bekövetkezendő eseményekről, de nem az egyetlen.
Szeretném azt hangsúlyozni, hogy a Szentírás sokszor képletes nyelvezetet használ, hogy leírjon olyan szellemi igazságokat, amelyeket az ember soha nem tapasztalt meg, és nem tudhatja, hogy az valójában milyen. Például, tudjuk, hogy mennybemenetelekor, Jézus „Isten jobbján ült le” (Zsidó 1: 3), és az óta is ott van (Kol 3: 1). Ez jelképe annak, hogy miután befejezte a megváltás munkáját, Jézus belépett Isten jelenlétébe, és most közbenjár értünk. Nem szabad ebből következtetni, hogy pl. Istennek van jobb és bal oldala, vagy szék van a mennyben. Ez képekben van írva, mert még nem rendeztek kirándulást a mennybe, hogy megnézzük.
Hasonlóképpen, senki nem tapasztalta meg, hogy milyen állapotban lesznek az emberek az örökkévalóságban, de a Biblia jelképesen leírja, néha több szimbólumot használva egy-egy igében. Az elveszett emberek állapotáról, a következő képek vannak:

A. Kizárás Isten jelenlétéből.

„Mert amikor az Úr Jézus megjelenik a mennyből hatalmának angyalaival, tűz lángjában, bosszút áll azokon, akik nem ismerik az Istent, és nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának. Ezek majd örök pusztulással bűnhődnek, távol az Úr arcától és a hatalmának dicsőségétől.” (II. Thessz 1: 9).
Ezt a fogalmat már az előző részben megbeszéltük. Az örökkévalóságban, a gonoszok kívül maradnak a szentvároson (Jel 22: 14-15).

B. Sötétség.

Jézus több helyen beszél a külső sötétségről, pl.: „De mondom néktek, hogy sokan eljönnek napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában; akik pedig Isten országa fiainak tartják magukat, kivettetnek a külső sötétségre, ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” (Máté 8: 11-12).
Péter és Júdás apostolok leírják a hamis tanítók sorsát: „Ezek vizetlen források, forgószéltől sodort ködfoszlányok, akiknek a sötétség homálya van fenntartva.” (II. Péter 2: 17); „Mint a tenger megvadult hullámai, amelyek saját szégyenüket tajtékozzák, bolygócsillagok, akikre az örök sötétség homálya vár.” (Júdás 13).
Nincsen utalás arra, hogy miután valaki belekerül tudatos állapotban (sírva) az örök sötétségbe, később megszűnik létezni.

C. Pusztulás.

Két görög szó van a pusztulásra: ολεθρος és απωλεια (plusz rokon igei formák), és mind a kettő romlott, tönkrement, elveszett állapotra utal.
Az előző szó szerepel a már idézett II. Thessz 1: 9-ben: „Ezek majd örök pusztulással bűnhődnek, távol az Úr arcától és a hatalmának dicsőségétől.” Az utóbbi pedig, pl. ezekben: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, hiszen a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani a Gyehennában.” (Máté 10: 28); „Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a pusztulásba (kárhozatba) visz, és sokan vannak, akik azon járnak.” (Máté 7: 13).
Az ολεθρος szó ritkán fordul elő a Bibliában, csak ezekben az igékben: I. Kor 5: 5; I. Thessz 5: 3; II. Thessz 1: 9; I. Tim 6: 9. Minden esetben, a „pusztulás, rontás, romlás” jelentés indokolt.
Az απωλεια/απολλυμι szó szerepel többször, pl.: „Új bort sem töltenek régi tömlőbe, mert a tömlő szétreped: a bor is kiömlik, a tömlő is elpusztul” (Máté 9: 17). Lukács 15-ben, mind a juh (6. vers), a pénz (9. vers), és a fiú (32. vers) „elpusztult,” illetve elveszett, de később megtalálták. Ezekből az látszik, hogy az απωλεια szó arra utal, hogy valami elvész, tönkremegy, elromlik, haszontalanná válik. A tömlő anyaga még létezik, de a tárgyat az eredeti céljára nem lehet használni, mert szétrepedt. A pénzérme létezett még, de addig nem lehetett használni, amíg meg nem találták. Ez a szó nem jelent megsemmisülést.

D. Isten haragja.

„Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, az nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” (János 3: 36). Az a tény, hogy Isten haragja marad (μενει) valakin, egy maradandó, állandó állapotot feltételez. Ez nem összeegyeztethető a megsemmisüléssel.

E. Örök büntetés.

Jézus mondja a gonosz nemzetekről, hogy az utolsó ítéletnél: „Ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.” (Máté 25: 46). A büntetés szó görögül κολασις, ami egyszerre büntetést és gyötrelmet jelent. Ez a főnév csak még egy versben szerepel (a rokon ige még kettő másban), amit az új fordítás így ad vissza: „A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, abban nem lett teljessé a szeretet.” (I. János 4: 18).
Az örök szó görögül αιωνιος. Ez az αιων szóból származik, ami az örökkévalóság mellett korszakot is jelent, de a melléknévi forma jelentése mindig örök: örökké tartó, vég nélküli, vagy ha Istenre vonatkozik, kezdet és vég nélküli. Egy ellenvetése annak, hogy a Máté 25: 46 örökké tartó büntetést tanít az, hogy ez inkább egy örökérvényes bírósági döntésre utal. A büntetés nem tart örökké, hanem a gonoszokat örökre semmisítik meg, és ennek a folyamatnak van örök eredménye - nem lehet visszafordítani. A következő problémák vannak ezzel az állásponttal:
· Ebben a versben, az „örök büntetés” párhuzamban áll az „örök élet” kifejezéssel. Ha az örök büntetés nem tart örökké, akkor azt kéne következtetni, hogy vagy az örök élet sem tart örökké, vagy az αιωνιος szónak két teljesen külön jelentése van ebben a paralelizmusban.
· A κολασις szó gyötrelmet jelent, és az a gondolat, hogy a megsemmisültek gyötrődnek teljesen értelmetlen, valamint az örökérvényes gyötrelem fogalma is.

F. Gyehenna.

„Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de azután többé nem árthatnak. Megmondom nektek, kitől féljetek: attól féljetek, akinek arra van hatalma, hogy a megölés után a Gyehennára is vessen. Bizony mondom néktek: Tőle féljetek.” (Lukács 12: 4-5 - görög alapján).
Egy ige kivételével (Jakab 3: 6), csak Jézus ajkán fordul elő a Gyehenna szó a Bibliában. Unger Biblikus Szótára ezt írja róla: „Gyehenna: a Jeruzsálemtől délre található mély, keskeny szakadék, ahol a zsidók a Moloknak áldozták fel a gyermekeiket. Az ószövetségi neve a Ben-hinnóm völgye (II. Kir 23: 10). Későbbi időkben, mindenféle rothadó anyagnak a befogadójaként szolgált, ami a szent várost tisztátalanította volna, és így lett a jelképe vagy képviselője az örök büntetés helyének, főleg az állandóan égő tüzei miatt.” 3
A fönt idézett igéből kiderül, hogy Jézus nem a Ben-hinnóm völgyére gondolt csupán, mikor használta ezt a szót. Hiszen, ha valaki már meghalt, akkor mindegy neki, ha elégetik a holttestét, vagy pl. földbe temetik. Jézus egy halál utáni állapotra utal.
Nézzük meg, hogy ezen kívül mit mond az Úr erről a helyről: „Ha a jobb szemed visz bűnre, vájd ki és dobd el magadtól, mert jobb neked, ha egy vész el tagjaid közül, mintha egész tested vettetik a Gyehennára. Ha pedig jobb kezed visz bűnre, vágd le és dobd el magadtól, mert jobb neked, ha egy vész el tagjaid közül, mintha egész tested vettetik a Gyehennára.” (Máté 5: 29-30); „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, hiszen a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani a Gyehennában.” (Máté 10: 28); „Ha bűnre visz az egyik kezed, vágd le, mert jobb, ha csonkán mégy be az életre, mintha két kézzel mégy a Gyehennára, az olthatatlan tűzre. És ha az egyik lábad visz bűnre, vágd le; mert jobb, ha sántán mégy be az életre, mintha két lábbal vetnek a Gyehennára. És ha az egyik szemed visz bűnre, vájd ki, mert jobb ha fél szemmel mégy be az Isten országába, mintha két szemmel vetnek a Gyehennára, ahol nem pusztul el a férgük, és a tűz nem alszik el.” (Márk 9: 43-48).
Ezekkel kapcsolatban, néhány megjegyzés:
· Több Bibliafordítás a pokol szóval adja vissza a görög γεεννα szót. Ez félrevezető lehet, mert a héber Seól és a görög άδης és ταρταρυς szintén pokolként szerepelhetnek. Ezek más fogalmakra vonatkoznak, amelyik témára visszatérünk. A Gyehenna (úgy, mint a fönt említett más kifejezések) a végleges, elveszett állapotra utal mivel:
· Bár Jézus jelképesen beszél a testrészekről, de úgy látszik, hogy az ember testben kerül bele a Gyehennába. Ez csak a feltámadás után lehet, és megegyezik a Jelenések könyvében leírtakkal.
· Jézus mondanivalója az, hogy ezt a helyet minden erőfeszítéssel, minden áron el kell kerülni.
· Az olthatatlan tűz és a halhatatlan féreg egy állandó állapotra utal.

G. Tűz.

Jézus mind egyenesen, mind példázatokban beszél a tűzről: „Én pedig ezt mondom nektek, aki haragszik atyafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette, aki pedig azt mondja atyafiának: Ostoba! – méltó a főtörvényszéki eljárásra; aki pedig azt mondja: Bolond! – méltó a Gyehenna tüzére.” (Máté 5: 22); „Ha egyik kezed vagy lábad botlásodat okozza, vágd le, és dobd el magadtól: jobb neked, ha csonkán vagy sántán mégy be az életre, mintha két kézzel vagy két lábbal vettetel az örök tűzre. Ha pedig egyik szemed okozza botlásodat, vájd ki, és dobd el magadtól: jobb neked, ha félszemmel mégy be az életre, mintha két szemmel vettetel Gyehenna tüzére. (Máté 18: 8-9); vö. „Gyehennára, az olthatatlan tűzre; ahol a tűz nem alszik el.” (Márk 9: 43, 48); „Ahogyan tehát a konkolyt összegyűjtik és megégetik, úgy lesz a világ végén. Az Emberfia elküldi angyalait, és összegyűjtik országából mindazt, ami megbotránkoztató és mindazokat, akik gonoszságot cselekszenek, és a tüzes kemencébe dobják őket; ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” (Máté 13: 40-42); vö. „Így lesz a világ végén is: eljönnek az angyalok, és elkülönítik a gonoszokat az igazaktól, és a tüzes kemencébe dobják őket, ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” (Máté 13: 49-50).
Júdás apostol is megemlíti: „Ugyanígy Sodoma és Gomora, meg a körülöttük levő városok, amelyek ezekhez hasonló módon paráználkodtak, és idegen test utáni kívánság hajtotta őket, az örök tűz büntetésében részesülőknek példájaként szolgálnak. (Júdás 7 – görög alapján).
Máté 25: 31-46 nem példázat, mint az előző két történet (a tíz szűz és a talentumok), mivel Jézus nem így kezdi: „Olyan lesz Isten országa, mint…,” hanem így: „Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében…” Ez annak a leírása, hogy mi történik az utolsó ítéletnél, és ebből láthatjuk, hogy a gonoszok sorsa ugyanaz lesz, mint a bukott angyaloké: „Menjetek előlem, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készíttetett.” (Máté 25: 41).
Ugyanazt tanuljuk a Jelenések könyvéből is, mivel mind az ördög, mind az elveszettek a tüzes tóba kerülnek (Jel 19: 20; 20: 10, 15; 21: 8).
A Sátánról, ezt olvassuk: „Az ördög pedig, aki megtévesztette őket, a tüzes és kénes tóba vettetett, ahol a fenevad és a hamis próféta is van, és őket kínozzák éjjel és nappal örökkön-örökké.” (Jel 20: 10). „Kínozzák őket” görögül βασανισθησονται. Ez egy tudatnál levő kínzásra, gyötrésre utal. Az időtartamra nézve, a kifejezés εις τους αιωνας των αιωνων – szó szerint „a korszakok korszakaiba.” Más igékben arra használják, hogy Istennek meddig legyen dicsősége (I. Tim 1: 17; II. Tim 4: 18) és ő meddig él (Jel 4: 9), a megváltottak meddig uralkodnak (Jel 22: 5), és az elveszettek meddig szenvednek (Jel 14: 11). Az „éjjel és nappal” kifejezéssel összekapcsolva, ez a leghatározottabb jelölés egy meg nem szűnő állapotra, ami csak létezik a görög nyelvben.
Az elkárhozottak szintén belekerülnek a tóba: „Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették.” (Jel 20: 15); „De a gyáváknak és hitetleneknek, az utálatosoknak és paráznáknak, a varázslóknak és bálványimádóknak, és minden hazugnak meglesz az osztályrésze a tűzzel és kénnel égő tóban: ez a második halál.” (Jel 21: 8). Az utóbbi hasonlít a Jel 22: 15-ben található listára, ami azt engedi következtetni, hogy a tüzes tó, a második halál, és a szentvárosból való kizárás mind jelképei ugyanannak az állapotnak.
Úgy érvelnek néhányan az örök büntetés ellen, hogy ezt a jelképet nem azért használja az ige, mert a tűzzel égetés fájdalmat okoz, hanem azért, mert a tűz megsemmisíti a benne levő tárgyakat. Sőt, a Zsidó 10: 26-27-ben meg van írva: „Mert ha szándékosan vétkezünk az igazság teljes megismerése után, nincs többé bűneinkért való áldozat, hanem az ítéletnek valami félelmetes várása, amikor tűz lángja fogja megemészteni az ellenszegülőket.” Ha a tűz megemészti őket, utána már nem léteznek. A következőképpen válaszolnék erre:
· Ez az egyetlen újszövetségi ige, amivel a megsemmisülést lehetne alátámasztani.
· A görögben a folyamatos jelen idejű főnévi igenév áll. A szerző ezt írja: „εσθιειν μελλοντος,” ami azt jelenti, hogy „majd eszi őket” – mint folyamatos állapot. A megsemmisülést az aoristos igeidővel lehetett volna kifejezni: „φαγειν μελλοντος,” mint „majd megeszi őket.” A szerző azonban, nem ezt írta.
· Máshol, a Biblia a „megemészt” szót átvitt, képletes értelemben is használja, pl., mikor Jézus megtisztította a templomot: „Ekkor tanítványainak eszébe jutott, hogy meg van írva: „A te házad iránt való féltő szeretet emészt engem.”” (János 2: 17); és az egyiptomiakról: „Böglyöket bocsátott rájuk, hogy megemésszék őket, és békák, hogy romlást hozzanak rájuk.” (Zsolt 78: 45). Világos, hogy ezek a versek nem utalnak a megsemmisülésre.
· Igaz, hogy a földi tűz elégeti a belédobott tárgyakat, de a tűz csak a sok jelkép közül egy, ami az elkárhozottak állapotára utal. Ez a tűz a következőképpen különbözik a földi tűztől:
* Örök (Máté 18: 8; 25: 41)
* Olthatatlan (Márk 9: 43)
* Nem alszik el (Márk 9: 48)
* Örökkön-örökké füstöl (Je 14: 11)
* Nem világít (mert sötétség is van – Júdás 13)
· A tűz csak az egyike a pokolra használt jelképeknek: sem a sötétség, sem az Istentől való távollét nem semmisít meg semmit.

H. A második halál

Ez a kifejezés csak a Jelenések könyvében fordul elő, a következő versekben: 2: 11; 20: 6; 20: 14; 21: 8. Ezekből azt tanuljuk, hogy a második halál azonos a tüzes tóval (20: 14; 21: 8). Arra emlékezve, hogy a halál elkülönülést jelent, az első halál a földi életnek a vége, a testi halál lenne – az ember eltávozik a földtől. Ez nem végleges állapot, mert ebből mindenki fel fog támadni, de nem mind egyszerre. A sorrend részleteit pontosan kideríteni kicsit bonyolult, de úgy tűnik, akik Krisztusban hittek, azok támadnak fel először. Ez az első feltámadás, aminek Krisztus volt az első zsengéje (Jel 20: 1-6; I. Kor 15: 20-24). Ezeknek nem árt a második halál (Jel 2: 11; 20. 6) mert örök életre támadnak fel (Dániel 12: 2). A gonoszok viszont, később támadnak fel (Jel 20: 5-15), és ők örök gyalázatra (Dániel 12: 2), a tüzes tóba vetik őket – ez a második halál.
Az ítélet után véglegesen „eltávoznak.” Isten elküldi őket (Máté 25: 41), ezentúl ki vannak zárva jelenlétéből (Jel 22: 15). Ebből az állapotból nincsen visszaút.

3. Az átmeneti állapot

A reformáció idejétől, néhány bibliatudós tanítani kezdte a lélekalvás doktrínát, köztük John Wycliffe, William Tyndale és Martin Luther. Az utóbbinak a véleménye pedig megváltozott, mert később ezt állította: „A halál és a feltámadás közötti időszakban, a lélek nem alszik, hanem ébren van, élvezi az angyalok és az Isten látványát, és közössége van velük.” 4
A legtöbb ige, amellyel alátámasztják a lélekalvás fogalmát, az ószövetségben található. Az ószövetség pedig nagyon keveset tanít a halál utáni állapotról. Az örök életet egyszer említi meg csupán (Dániel 12: 2), és a halottak feltámadására csak kétszer utal világosan (Ézs 26: 19; Dániel 12: 2). Ez valószínűleg azért van, mert a mózesi szövetség a földi életre vonatkozik. Nézzük meg még egyszer az újszövetség tételeit, a mózesi szövetséggel összehasonlítva:

ÚJSZÖVETSÉG
· Ígéret – örök élet
· Feltétel – hit
· Jel – az Úrvacsora

MÓZESI SZÖVETSÉG
· Ígéret – nagy földet kap a zsidó nép
· Feltétel – engedelmeskednek a törvénynek
· Jel – a szombatnap

V. Mózes 28-ban olvashatunk a nép viselkedésének a következményeiről. Ha engedelmeskednek a törvénynek, Isten megáldja őket, ha engedetlenek pedig átkozottak lesznek. Az áldások és átkok részleteiről nagyon alaposan számol be ez a rész, de a halál utáni következményekről nem esik szó. A legnagyobb áldás az, hogy bővölködő életet élnek Kánaán földjén, a legrosszabb átok viszont az, hogy rabszolgák lesznek idegen földön.
Teljesen érthető azért, hogy a halál rendkívül nem-kívánatos állapotnak számított számukra. Feltételezhető, hogy ennek fényében kell megérteni az olyan gondolatokat, minthogy az élők és nem a halottak dicsérik az Urat (Ézs 38: 18-19), ha valaki meghal, semmivé válnak tervei (Zsolt 146: 4), és a halottak nem tudnak semmit arról, ami történik a nap alatt (Préd 9: 3-6).
Néhány ige is van, ami szerint a létezés valamilyen formában folytatódik a halál után: „Megremegnek az árnyak 5, amelyek a víz alatt nyugszanak. A Seól leplezetlen Isten előtt, nincs eltakarva a pusztulás helye.” (Jób 26: 5-6); „Megrendült ott lent a Seól, látva jöttödet. Felkölti miattad az árnyakat 5, a föld összes hatalmasait, fölkelti trónjukról a nemzetek királyait. Rákezdik mindnyájan, és ezt mondják neked: Te is erőtlen lettél, mint mi, hozzánk hasonlóvá lettél!” (Ézs 14: 9-10).
Nagyon kevés van erről az ószövetségben, és a bizonyíték nehezen értékelhető, mert következetlennek tűnik. Nem foglalkoztak a halottak állapotával, mert az élők voltak Isten szövetségesei.
Az újszövetségben viszont, Isten megígéri az örök életet azoknak, akik Jézus Krisztusban hisznek (pl. János 3: 16). A lényeges célja a keresztyén életnek mindenkeppen a halottak feltámadása (Fil 3: 10-11; I. Kor 15), a halál és a feltámadás közötti időszak nem annyira fontos mert átmeneti, ideiglenes, de mégis van néhány utalás erre is.
Az adventisták azt állítják, hogy az embernek nincsen olyan része, ami a testén kívül létezhet, mert az ember egység. 6 Ennek következtében, a testi halál és a feltámadás között teljesen megszűnik létezni. A feltámadást úgy értelmezik, hogy Isten gondolataiból újrateremti az embert. Ezzel az állásponttal a következő problémák vannak:
1. Nincsen megírva a Bibliában, hogy az ember nem létezhet testen kívül.
2. A Biblia arra utal, hogy az ember nem testből áll, hanem testben él: „Tudjuk pedig, hogy ha földi lakósátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk…” (II. Kor 5: 1); „De helyesnek tartom, hogy míg ebben a sátorban vagyok, emlékeztetéssel ébresztgesselek titeket. Mert tudom, hogy hamar leteszem sátoromat, amint a mi Urunk Jézus Krisztus is kijelentette nekem.” (II. Péter 1: 13-14). Ez a két ige az emberi testet sátorral hasonítja össze. Ebben lakik az ember lényeges énje.
3. Pál apostol mesél egy olyan ismerőséről (valószínűleg saját maga), aki elragadtatott a paradicsomba, és ezt mondja: „hogy testben-e (σωμα) vagy testen kívül-e, nem tudom, csak az Isten tudja.” (II. Kor 12: 2, 3). Ezzel elismeri azt a lehetőséget, hogy testen kívül is lehetett volna, ami azt jelenti, hogy az ember létezhet testen kívül.
4. Pál szintén írja: „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség. Ha pedig a testben (σαρξ) maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor, hogy melyiket válasszam: nem tudom. Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy testben maradjak.” (Fil 1: 21-23); „Tehát mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg a testben (σωμα) lakunk, távol lakunk az Úrtól; mert hitben járunk, nem látásban. De bizakodunk, és inkább szeretnénk kiköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz. Ezért arra törekszünk, hogy akár hazaköltözünk, akár távol lakunk, kedvesek legyünk neki.” (II. Kor 5: 6-9). Pál azt várja, hogy halála után, testtől távoli állapotban az Úrnál lesz, ahol várja a feltámadást:
5. „Ha azt hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, ugyanúgy az Isten az elhunytakat Jézus által elhozza ővele… mert maga az Úr fog alászállni a mennyből és a Krisztusban elhunytak feltámadnak először.” (I. Thessz 4: 14, 16 – görög szerint). Krisztus most a mennyben van. Isten majd visszahozza a mennyből a földre, azokkal együtt, akik meghaltak benne. Ott kapnak feltámadási testet, és azok, akik addig élnek, elragadtatnak.
6. Ugyanezt a sorrendet láthatjuk a Jelenések 20-ban is: „És láttam azoknak a lelkeit (ψυχη), akiknek fejüket vették a Jézusról való bizonyságtételért és az Isten igéjéért… ezek életre keltek, és uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig… ez az első feltámadás.” (Jel 20: 4, 5). Ezek mártírhalált haltak, és lelkeiket látja János a mennyben, majd feltámadnak a halálból.
7. Korábban, ugyanebben a könyvben, ezt olvassuk: „És amikor felbontotta az ötödik pecsétet, láttam az oltár alatt azoknak a lelkeit (ψυχη), akiket az Isten igéjéért öltek meg, és azért a bizonyságtételért, amelyet megtartottak. És hatalmas hangon kiáltották: Urunk, aki szent és igaz vagy, meddig nem ítélsz, és meddig nem állsz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak?” (Jel 6: 9-10). Ezek az emberek mindenképpen halottak, még nem támadtak fel, és tudatnál vannak, mert kiáltoznak.
8. A szadduceusokkal folytatott vitájában, Jézus ezt mondja: „A halottak feltámadásáról pedig – nem olvastátok-e, amit Isten mondott nektek: Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene? Az Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké.” (Máté 22: 31-32). Jézus természetesen elsősorban a feltámadásról beszél, de gondoljunk bele. Ha sem Mózes idejében, sem Jézus idejében a pátriárkák nem léteztek Isten gondolatain kívül sehol, az érv nem működik. Abban az esetben, Isten az élők Istene volt, később majd az lesz, de pillanatnyilag nem az!
9. A megdicsőülés hegyén, Mózes és Illés megjelentek Jézusnak (Márk 9: 4). Illés testben ragadtatott el (II. Királyok 2: 11), Mózes pedig meghalt és eltemettetett (V. Mózes 34: 5-6). Nincsen megírva, hogy feltámadt a halálból és a mennybe szállt fel, 7 viszont meg van írva, hogy Jézus volt az első, aki feltámadt a halálból (Ap Csel 26: 23; vö. I. Kor 15: 20; Kol 1: 18).
10. Saul királynak megjelent Sámuel próféta halála után (I. Sámuel 28). Igaz, hogy Saul vetkezett, mert a halott idézést tiltja a törvény (V. Mózes 18: 9-13). Meg van írva, viszont, hogy Sámuel beszélt vele (15., 16. v.). Természetesen lehetne feltételezni, hogy ez utánzó démon volt, de hol van ez megírva?
11. Mikor Jézus függött a keresztfán, az egyik mellette levő ezt mondta neki: „Jézus, emlékezzél meg rólam, mikor eljössz királyságodba.” Erre így felelt neki: „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.” A lator ismerte a zsidó nép reménységét a Messiással kapcsolatban. Ez volt az elvárás, hogy Jeruzsálemben alapítja meg a királyságát, és a zsidók akkor a világ urai lesznek. Jézus nem felelt meg ennek a képnek – azért feszítették keresztre – de a lator mégis felismerte benne a Messiást. Az volt a kérése, hogy mikor Jézus eljön, és felépíti itt a királyságát, legyen ő is vele. Jézus egy másik helyet és egy másik időpontot ajánlott neki. Nem csak itt leszel velem, mikor eljövök, hanem a paradicsomban (ez ritka szó, de valószínűleg a mennyet jelenti, vö. II. Kor 12: 4), és ráadásul, még ma!
12. Már megbeszéltük az első részben, hogy ha valaki Jézusban hisz, soha nem fog meghalni (János 11: 26). Furcsa lenne, ha János apostol, aki ezt írta, már kétezer éve nem létezne.
13. Az eddig tárgyalt pontok mind az igazak átmeneti állapotára vonatkoznak. A gonoszokéról rendkívül kevés található. Van Lukács 16: 19-31, a gazdag és Lázár története. Walter Martin szerint, ez nem példázat, mert ez nincsen megírva róla, valamint példázatokban Jézus nem használt neveket, mint Lázár és Ábrahám. 8 De ha példázat is, valószínűtlen, hogy Jézus rossz teológiát használt volna, hogy illusztráljon egy pontot. Végül is, példázatai valóságos helyzetekről szóló történetek - mezőgazdaság, halászat, kereskedés - amelyekkel mennyei igazságokat is tanít. Egyedi eset lenne, ha ez kivétel.
Meg kell mondani, azonban, hogy ezzel a történettel alig tudjuk megindokolni a középkori rémképeket a pokolról. Nem szerepelnek benne Sátán és a démonok – hiszen, ez még nem a Gyehenna. A szöveg azt írja, hogy ez a Hádés (Luk 16: 23, görög – άδης). Az ószövetség LXX fordítása ezzel a szóval fordítja a héber שאול – Seól szót. Úgy látszik, hogy ez néha egyszerűen a sírt jelenti (I. Mózes 42: 38; Jób 14: 13), néha a halottak lakóhelyét (Ész 14: 9) vagy a mennynek az ellenkezőjét (Zsolt 139: 8). Olyan esetekben, mikor ezek a szavak a halottak hazájára vonatkoznak, ez az átmeneti és nem a végső állapot. Annyit tanulunk a gazdag és Lázár történetéből, hogy az igaz vigasztalódva (25. v.) és a gonosz gyötrelmek között (24. v.) várja a feltámadást. Mikor a gonoszok feltámadnak, a halál és a Hádés kiadják a halottakat, akik bennük vannak. (Jel 20: 13).
Nem olvassuk a Bibliában, hogy a bukott angyalok a Hádésben tartózkodnak. A Sátán és a démonok még szabadon járkálnak a földön (Jób 1: 7; Luk 11: 24-26), de tudják, hogy nemsokára szenvedni fognak (Máté 9: 29).
Bizonyos angyalok fogságban vannak most is: „Azokat az angyalokat is, akik nem becsülték meg a maguk fejedelemségét, hanem elhagyták saját lakóhelyüket, örökkévaló bilincsekben és sötétségben tartja fogva annak a nagy napnak az ítéletére,” (Júdás 6); „Mert az Isten sem kímélte meg a bűnbe esett angyalokat sem, hanem az alvilág sötét melységébe taszította őket, hogy őrizetben maradjanak az ítéletig. (II. Péter 2: 4). Az utóbbi versben szerepel a Tartarüsz szó igei formája, mint hapax legomenon. E helyről nem tanulunk többet a Bibliából, de nincsen megírva, hogy itt emberek is vannak. (Az itt leírt helyzetről sokkal több van I. Énók könyvében. Ez viszont, nem Szentírás.)
Az egyetlen másik ige, amit találtam, ami esetleg utal a gonoszok átmeneti állapotára II. Péter 2: 9: „Éppen így meg tudja szabadítani az Úr a kegyeseket a kísértésből, a gonoszokat pedig bűntetések/gyötrelmek (κολασις igei formája) között az ítélet napjára.”
14. A Biblia soha nem utal a feltámadásra, mint újjáteremtésre, sőt, meg van írva, hogy az új teremtés már megtörtént a hívők számára (II. Kor 5: 17).
15. Végezetül, filozófiai kérdések is vannak:
i) Ha Isten képes újrateremteni a megváltott embert, aki ezentúl szeretni fogja és engedelmeskedik neki, miért nem teremtette meg Ádámot és Lucifert olyannak pont az elején, hogy szabad akaratból szeressék őt? Megspórolta volna az egész balhét.
ii) Ha meghalok, megszűnök létezni, és határozatlan idő múlva Isten újjáteremt gondolataiból, az az ember tényleg én leszek? Ha megmarad az igazi énem, lelkem, vagy amit akarsz, és ez később halhatatlan testet kap, akkor biztos, hogy az még mindig én vagyok. De ha Isten újraformál gondolataiban őrzött adatok alapján, az a lény legfeljebb tökéletes másolat, ami mindenben megegyezik az eredetivel, sőt, lehetséges, hogy azt is hiszi, hogy az eredeti, de valójában nem az! Nem tetszik az a gondolat, hogy egész életemen át igyekszem, hogy minél jobban megfeleljek Isten akaratának, aztán megsemmisülök, és Isten egy rólam készült hiteles másolatnak adja majd az örök életet. Ráadásul, ez semmiképpen nem egyezik meg azzal, hogy „aki bennem hisz nem hal meg soha.”
A fent felsorolt pontok alapján azt állítom, hogy fizikális halálakor nem szűnik meg az ember, hanem tudatos állapotban tovább létezik, vagy Istennel kapcsolatban a hívő esetén, vagy ellenkező esetben elkülönülve tőle. Ebből az ideiglenes, test nélküli állapotból mindenki fel fog támadni.

4. Lélek és szellem

I. Thesszalonikai levelében, Pál apostol így búcsúzik el a testvérektől: „Maga a békesség Istene pedig szenteljen meg titeket teljesen, és őrizze meg a ti szellemeteket, lelketeket és testeteket teljes épségben, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére. Hű az, aki elhív erre titeket; és ő meg is cselekszi azt.” (I. Thessz 5: 23-24.) Ebből kiderül, hogy az embernek van teste, van lelke és van szelleme, de mit jelentenek ezek a szavak?
A szellem héberül רוח - rúach és görögül πνευμα, a lélek viszont héberül נפש - nefeš és görögül ψυχη. Mindegyik szónak, sajnos sok jelentése van, pl. a nefeš szóra a Héber szótár felsorolja a következőket: lélegzet, illat, személy, állat, holttest, lélek, élet, maga, érzelem, szellem, hajlandóság, vágy. A rúach viszont, szellem, szél vagy lélegzet lehet. A szavak jelentése alapján azért, nehéz érvelni.
A Biblia ezt írja az ember teremtéséről: „Megformálta az ÚR Isten az embert a föld porából, és élet leheletét (héberül nem rúach, hanem nesámáh) lehelte orrába. Így lett az ember élő lélekké.” (I. Mózes 2: 7). Úgy érvelnek a Jehova tanúi, hogy ebből láthatjuk, hogy az ember élő lélek, aki testből és leheletből áll. Ha látjuk az ember kapcsolatban a lélek szót, az mindig a teljes lényt jelenti, és a szellem szó mindig csak a leheletére utal. Igaz, hogy a lélek szó teljes lényt jelenthet, meg az állatot is élő léleknek nevezi az Ige (I. Mózes 1: 24), de ez nem csak és nem mindig azt jelenti.
Ráhel haláláról így számol be az Ige: „Amikor már-már elszállt belőle a lélek (nefeš), mert haldoklott, Benóninak nevezte el a fiát,” (I. Mózes 35: 18), és mikor Illés feltámasztotta az özvegy fiát: „Így kiáltott az Úrhoz: Istenem Uram! Térjen vissza a lélek ebbe a gyermekbe! Az Úr meghallgatta Illés szavát, a lélek pedig visszatért a gyermekbe, és föléledt.” (I. Királyok 17: 21-22.) Ezekben a versekben, a lélek nem lehet a teljes lény, mint egység, mert az mind kiszáll a testből, valamint visszatér belé.
Az evangéliumi teológusok általában másképpen látják az antropológiát. Idézem Kevin Conner pünkösdi tanítót: „Két alapvető teória van az emberi lényről: a kettősosztású, miszerint az ember kettős lény, aki szellemből/lélekből (két szinonim és egymással cserélhető kifejezés) és testből áll, és a hármasosztású, miszerint az ember hármas lény, aki szellemből, lélekből és testből áll. A szellemet a lélektől megkülönböztethetjük, de nem oszthatjuk el, és ezek a fizikális testben laknak. Úgy tűnik, ez utóbbi jobban megegyezik a teljes Szentírással.” 9
Feltételezem, hogy az embernek van olyan része, amelyet szellemnek és időnként léleknek nevez a Biblia, amely nem az ember lélegzete, és amely túléli a fizikális halált. Az okaim a következők:
1. A fenti harmadik részben láthattuk, anélkül, hogy a szellem (πνευμα) szót tartalmazó igéket használtuk volna, hogy az ember testben él, testen kívül létezhet, nem szűnik meg ha meghal a teste, hanem, ha hívő az illető, Krisztushoz költözik.
2. A Biblia bizonyos szellemi lényekről beszél, akik test nélkül léteznek. Az Isten szellem (János 4: 24). Az angyalok mind szolgáló szellemek (Zsidó 1: 13-14). A Sátán szellem (Ef 2: 2). Tisztátalan szellemek is vannak, amelyeket démonoknak is neveznek (Márk 5: 2, 12-13, 15; I. Királyok 22: 19-23).
3. Az embernek is van szelleme (I. Thessz 5: 23), ami üdvözülhet: „átadjuk az ilyet a Sátánnak, teste pusztulására, hogy a szelleme üdvözüljön az Úrnak azon a napján. (I. Kor 5: 5).
4. Isten az embert a saját képmására teremtette (I. Mózes 1: 26-27). Isten mindenképpen szellemi lény.
5. A héber ברא - bárá’ igének a Bibliában mindig csak Isten az alanya, mert ez a creatio ex nihilo aktusra utal, és erre csak Isten képes. A teremtés történetében, háromszor szerepel ez a szó: mikor Isten a földet teremtette (I. Mózes 1: 1) – ez az anyag – mikor megteremtette az első állatokat (1: 21) – az élő lelkeket – és mikor az embert teremtette (1: 27). Az első és a második esetben, valami teljesen új dolog jött létre – az anyag, majd a tudatos élet. Azért, mit teremtett az Isten az embernél, ami egyedi volt? A fentiek alapján feltételezhető, hogy Isten az embert nemcsak testtel és lélekkel (mint egyéniséggel) bíró, hanem szellemi lénynek is teremtette.
6. Mikor beszélt Nikodémussal az újjászületésről, Jézus ezt mondta: „Ami testtől született, test az, és ami Szellemtől született, szellem az.” (János 3: 6). Ebből látszik, hogy az emberi szellem ugyanolyan értelemben szellem, mint a Szent Szellem, azaz, egy mennyei anyagból álló lény, és nem csak lélegzet vagy „belső ember.” Különben nem működik a paralelizmus.
7. Nincs egyértelmű eset az újszövetségben, ahol πνευμα szó szerint leheletet jelent. A NIV a következő versekben így fordítja: II. Thessz 2: 8; Jel 11: 11; 13: 15 (a magyar új fordítás csak az elsőben), de ez mind képletes beszéd. Egy versben Pál mondja, hogy Isten: „ad mindenkinek életet, leheletet, és mindent” (Ap Csel 17: 25). Ez szó szerint leheletet jelent, de egy másik szót használ - πνοη.
8. A következőket írja az Ige az ember szelleméről:
i) Ha eltávozik, az ember visszatér a földbe (Zsolt 146: 4).
ii) Isten az emberben formálja (Zak 12: 1).
iii) Istentől kapott mécses, ami átkutatja a belsejét (Péld 20: 27).
iv) Van akarata (Márk 14: 38).
v) Örvendezhet (Luk 1: 47).
vi) Újjászülethet (János 3: 3-8).
vii) A hívő ember esetén, él (Róma 8: 10).
viii) Énekelhet és imádkozhat (I. Kor 14: 14-16).
ix) Felüdülhet (II. Kor 7: 13).
x) Nélküle, halott a test (Jakab 2: 26).
xi) Ismeri az ember „dolgait” (I. Kor 2: 11).
xii) Üdvözülhet (I. Kor 5: 5).
xiii) Bizonyságot tesz Isten Szellemével együtt, hogy Isten fiai vagyunk (Róma 8: 16).
A fentiek alapján, az emberi szellem nem lehet csak lélegzet (pl. xi), és nem lehet csak „belső ember” (pl. i), hanem ez egyik se (pl. iii), és a kettőnél valamivel több.
9. Mikor Jézus életre keltette a kislányt: „Ekkor visszatért abba a szellem.” (Luk 8: 55; vö. fönt idézett I. Mózes 35: 18; I. Királyok 17: 21-22). A lélegzete sehonnan nem tért vissza, hanem újra elindult.
10. Mikor István vértanú haldoklott, az Úrnak ezt kiáltotta: „Úr Jézus, vedd magadhoz a szellemem!” (Ap Csel 7: 59). Ez teljesen megegyezik Pál apostol gondolatával, hogy a halál után költözik Krisztushoz (Fil 1: 23). Ha ez csupán leheletet jelentene, ez bizonyára a Biblia legértelmetlenebb mondata lenne. Nagy fájdalmában István csak arra gondolt-e, hogy odaadjon az Úrnak néhány CO2 molekülát, amelyet megőriz számára a feltámadás napjáig? Kálvin szerint: „Ez a vers világosan bizonyítja, hogy az ember lelke nem eltűnő lehelet, néhány őrjöngő bolond véleménye szerint, hanem lényeges szellem, amely túléli a halált.”
11. A lélekkel kapcsolatban, láttuk már, hogy az ember halála után a lelke testen kívüli állapotban tudatnál van (Jel 6: 9; 20: 4).
12. A lélek üdvözülhet (I. Péter 1: 8-9).
13. Jézus azt mondta, hogy: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, hiszen a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani a Gyehennában.” (Máté 10: 28). Az adventista teológia szerint, ha valaki meghal, megszűnik a lelke is. Isten a kettőt együtt később újrateremti és, gonosztevő esetén, újra megsemmisíti. Ha így lenne igaz, nem lenne senki, aki nem tudná a lelket megölni, és Jézus mondata értelmetlen lenne.
Végezetül, van-e különbség a lélek és a szellem között? Isten igéje megkülönbözteti: „Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol a lélek és a szellem, az izületek és a velők szétválasztásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.” (Zsidó 4: 12).
Egy kis kitérő: Érdekes arra figyelni, hogy az ige megkülönbözteti a lelki viselkedést a szellemitől:
„A lelki (ψυχικος) ember pedig nem fogadja el az Isten Szellemének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert ezeket csak szellemi módon lehet megítélni. A szellemi (πνευματικος) ember azonban mindent megítél, de őt senki nem ítéli meg.” (I. Kor 2: 14-15); „Ha pedig keserű irigység és viszálykodás van a szívetekben, ne dicsekedjetek, és ne hazudjatok az igazsággal szemben. Ez a bölcsesség nem felülről jön, hanem földi, lelki és démoni.” (Jakab 3: 14-15); „Az utolsó időben csúfolódók támadnak, akik istentelen dolgokra irányuló szenvedélyeik szerint élnek. Ezek szakadásokat támasztanak, lelkiek, akikben nincsen Szent Szellem.” (Júdás 18-19); „Én tehát testvéreim, nem szólhattam hozzátok úgy, mint szellemiekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, mint a Krisztusban kiskorúakhoz.” (I. Kor 3: 1); „Testvéreim, ha valakit tetten érnek valamilyen bűnben, ti, akik szellemiek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd szellemmel.” (Gal 6: 1).
Ezekből láthatjuk, hogy a szellemi viselkedés Isten szerint való és kívánatos. A lelki gondolkodás viszont, hasonlít a testihez, és ragaszkodik a világi dolgokhoz.
Nem igazán tartozik a mostani témához, hogy tovább tárgyaljuk a kettős- vagy hármasosztású teóriákat, mert a lényeg inkább az, hogy mutassunk az egyes-osztású elmélet problémáira. Most csak kicsit bővítve ismételjük meg a harmadik rész következtetését:
A eddig tárgyalt pontok alapján azt állítom, hogy a fizikális halálakor nem szűnik meg az ember, hanem az a része, amit a Biblia néha szellemnek néha léleknek nevez, tudatos állapotban létezik tovább, vagy Istennel kapcsolatban a hívő esetén, vagy ellenkező esetben elkülönülve tőle. Ebből az ideiglenes, test nélküli állapotból mindenki fel fog támadni. A feltámadás után, a szellem soha többé el nem különül a testtől. Az örökkévalóságban, az emberek testben léteznek: az igazak élnek Istennel kapcsolatban, a gonoszok ki vannak zárva jelenlétéből.

5. Az ősegyházatyák

Az első és második századi ősegyházatyák írásai nem Istentől ihletettek, de fontos betekintést nyújtanak az akkori keresztyének hitvilágába. Kelement, Mathétészt, Polikarposzt és Ignácot az apostolok közvetlen utódainak tekintik, ezért bizonyosan ismerték tanításaikat. Szeretnék néhány részletet idézni írásaikból, amelyekben láthatjuk az átmeneti állapottal, a feltámadással, és az örök büntetéssel kapcsolatos véleményüket.

A. Római Kelemen (30-100).

Kelemen valószínűleg Rómából származott, és időt töltött Filippiben Lukács és Pál apostol társaságában. Később, a római gyülekezet vezetője (püspöke) lett.

Kelemen levele a korinthusiaknak

„Mások igaztalan irigysége miatt, Péter nem csak egy vagy kettő, hanem számtalan munkában kitartott, mikor végre vértanúként meghalt, elköltözött a neki illő dicsőséges helyre. Szintén irigység következtében, Pál is megnyerte a türelmes kitartás jutalmát… vértanú halálát szenvedte el a prefektusok alatt. Így lett eltávolítva a világból, és a szent helyre lépett be, mivel a türelem feltűnő példájának bizonyult.” (5. rész).
„Az Úr azért kinyilatkoztatja, hogy nem hagyja el azokat, akik benne reménykednek, de azokat, akik eltávolodnak tőle, a büntetésnek és a kínzásnak adja át.” (11. rész).
„Valami nagy és csodálatos dolognak tekintjük azért azt, hogy minden dolog teremtője újra feltámasztja azokat, akik kegyesen szolgáltak neki, jó hit szerint bizakodva?” (26. rész).

B. Az apostolok tanítványa (Mathétész)

Ez az anonim szerző Pál apostol tanítványa lehetett. Marcus Aurelius tanítójának írt levele az egyik legkorábbi keresztyen apológiának tekinthető.

A tanítvány levele Diognetusnak

„Amilyen a lélek a testben, olyanok a keresztyének a világban. A lélek a test összes tagjában szétterjed, ekként a keresztyének szétszóródtak a világ minden városába. A lélek a testben lakik, de nem része neki; és a keresztyének a világban laknak, de nem belőle valók. A láthatatlan lelket őrzi a látható test, és a keresztyénekről ismert, hogy tényleg a világban vannak, de isteni mivoltuk láthatatlan marad.” (6. rész).
„Ha megveted azt, amit itt halálnak tartanak, és ha attól félsz, ami valójában halál, amely fenntarttatik azoknak, akik az örök tűzre ítéltetnek, ami azokat mindvégig fogja kínozni, akik odavettetnek, akkor már becsülöd azokat, akik az igazság kedvéért szenvedik a tüzet, amely csak egy pillanatig tart, és boldognak tekinted őket, ha már megértetted annak a tűznek a természetét.” (10. rész).

C. Szmirnai Polikarposz (65-155)

Antiókhiai Ignáccal együtt, Polikarposz is tanítványa volt János apostolnak, ő maga pedig Ireneaus tanára lett. Kr. u. 155-ben halt mártírhalált, melyről szmirnai gyülekezet beszámolót írt a többi gyülekezetnek küldött általános levél formájában.

Polikarposz levele az efezusiaknak

„Ha ebben a jelenlegi világban tetszünk neki, a jövendő világot is birtokoljuk, a nekünk tett ígéretek alapján, melyek szerint feltámaszt minket a halálból.” (5. rész).
„Ha valaki saját kívánságai érdekében eltorzítja az Úr beszédeit, azt mondva, hogy sem feltámadás, sem ítélet nem lesz, az a Sátán elsőszülöttje.” (7. rész).
„Mindenkit buzdítok azért, hogy engedelmeskedjen az igazság beszédének, hogy gyakoroljátok a hosszútűrést, mert a szemetek elé helyeztetett nemcsak az áldott Ignác, Zosimus és Rufus esete, hanem közületek másoké is, valamint Pálé, és a többi apostolé. Ezt cselekedjétek, abban bizakodva, hogy ők nem hiába futottak, hanem hitben és igazságban, és most a nekik illő helyükön vannak az Úr jelenlétében, akivel együtt szenvedtek. Mert nem szerették ezt a jelenlegi világot, hanem őt, aki értünk meghalt, és akit számunkra Isten feltámasztott a halálból.” (9. rész).

Polikarposz mártírhalála (a szmirnai gyülekezet körlevele)

A vértanúkról: „Mert mindig szemük előtt tartották az örök és soha nem oltható tűzből való megmenekülést, és szívük szemével előre néztek azokra a jó dolgokra, amelyek fenntarttatnak a kitartók számára.” (2. rész).
„De a prokonzul szólt neki még egyszer: Elrendelem, hogy elégessenek tűzben, ha megveted a vadállatokat, és ha nem térsz meg. De Polikarposz ezt mondta: Olyan tűzzel fenyegetsz, ami csak egy óráig ég, és kis idő után elolttatik, de semmit sem tudsz az eljövendő ítélet tüzéről és az örök büntetésről, amely az istentelenek számára fenntarttatik.” (11. rész).
(Polikarposz így imádkozott): „Hálát adok neked, hogy erre a napra, órára méltónak tartasz, hogy osztályrészem legyen vértanúid számában, Krisztus poharában, a testnek és léleknek örökéletre való feltámadásában, a Szentlélektől adott romolhatatlanság által.” (15. rész).
Polikarposzról: „Mert, miután türelem által legyőzte az igaztalan helytartót, a halhatatlanság koronáját így megnyerve, ő most, az apostolokkal és az összes igazzal együtt örvendezve dicsőíti Istent, az Atyát, és áldja a mi Urunkat Jézus Krisztust, lelkünk Megmentőjét, testünk kormányzóját, és az egész világon levő egyetemes egyházának pásztorát.” (19. rész).

D. Antiókhiai Ignác (30-107)

Ignác János apostol tanítványa volt. Miközben Rómába vitték kivégezni, leveleket írt különböző gyülekezeteknek.

Ignác levele ez efezusiaknak

Ignác hamarosan bekövetkező mártírhalálára utal: „Én elítélt ember vagyok, ti pedig irgalmat nyertetek; én veszélynek vettettem alá, ti pedig biztonságos alapokkal bírtok… Ti az evangélium titkaiba beavatottak vagytok Pál által, aki a szent, a mártír, a kiérdemelten boldog, akinek lábainál találtassam, mikor elköltözöm Istenhez – ő minden levelében megemlített benneteket Krisztus Jézus által.” (12. rész).
„Mennyivel rosszabb lesz ez olyannak esetében, aki gonosz tanításokkal megrontja az Istenhitet, amiért Jézus Krisztus megfeszíttetett! Egy olyan ember bemocskolódik, és az örök tűzbe költözik, hasonlóképpen mindenkihez, aki figyel reá.” (16. rész).

Ignác levele a tralliaknak

Jézusról beszélve: „… valóságosan fel is támadt a halálból, az Atya által életre keltve. Ugyanolyan módon az Atyja minket is feltámaszt majd, akik benne hiszünk Jézus Krisztus által, mert nélküle nem birtokoljuk a valódi életet.” (9. rész).

Ignác levele a szmirnaiaknak

„Hiszen ő mindezt miértünk szenvedte, hogy üdvözüljünk. Valójában szenvedett, amiképpen valójában föl is támasztotta magát, és nem, amint bizonyos hitetlenek vallják, hogy látszat szerint szenvedett, amiképpen ők is csak látszat szerint keresztyének. Amiképpen ők hisznek, úgy is történjen velük, mikor megfosztatnak testüktől, és csupán szellemként léteznek.” (2. rész).

E. Barnabás

E levél íróját alexandriai zsidónak tartják, aki Trajanus és Hadrianus császárok idejében élt. Nem volt gyülekezeti vezető, és nem azonos Barnabás apostollal, aki Pál útitársa volt.

Barnabás levele (Kr. u. 100 kr.)

„A sötétség útja pedig tekervényes, és átkozódással van tele, mert ez a büntetéssel járó örök halál útja – ezen az úton vannak dolgok, amelyek elpusztítják a lelket.” (20 rész.)
„Jó annak, aki megtanulta az Úr ítéleteit, amiképpen megíródott, hogy akképpen is járjon benne. Mert aki megtartja ezeket, az megdicsőíttetik Isten országában, aki azonban más dolgokat választ, cselekedeteivel együtt pusztíttatik el. Emiatt lesz feltámadás, emiatt lesz megtorlás… Mert közel a nap, amelyen minden elvész a gonosszal együtt.” (21. rész).

F. Justinus Martyr (110-165)

Justinus valószínűleg római származású pogány volt, de Samáriában születetett, Jákób forrása közelében. A teológiai irodalom alapítójaként emlegetik. János apostol halála után kb. 44 évvel írt, és írásai a második századból fennmaradt források közül a legfontosabbakhoz tartoznak. A témánkkal kapcsolatos mondanivalója elég bőséges, ezért néhány idézetet közlök csupán, amely illusztrálja a véleményét.

Első Apológia

„És amiképpen Platón mondta, hogy Rhadamantus és Minos megbüntetik azokat a gonoszokat, akiket eléjük vezetnek, mi is azt mondjuk, hogy ugyanezen dolgok lesznek, csak Krisztus keze által. A gonoszokon, akik szellemükkel újraegyesült testükben szenvednek majd örök büntetést, és nem csak ezerévnyi időre, ahogy Platón mondta.” (8. rész).
„Ugyanúgy lehetetlen, hogy a gonosz, a kívánkozó, az összeesküvő, és az erényes elkerülje Isten figyelmét. Minden ember vagy örök büntetésre vagy üdvözségre megy, tevékenységének értéke szerint. Ha minden ember tudná ezt, senki sem választaná a gonoszságot, egy percre sem, tudva, hogy a tűz örökké tartó büntetésére megy.” (12. rész).
„Gondolkozzunk a hajdani királyok végéről, akik olyan halált haltak, mely mindenki számára általános. Ha ennek következménye eszméletlenség lenne, ez Isten áldását jelentené minden gonosz számára. Az érzet pedig megmarad mindenkinek, aki valaha élt… még a halál után is a lelkek érzettel bíró állapotban vannak…
Ha sem könyörgéseinkre, sem őszinte magyarázatainkra nem figyelsz, nem veszítünk vele semmit, mivel azt hisszük (sőt meggyőződtünk róla), hogy minden ember örök tűzben való büntetést fog elszenvedni, ha cselekedetei arra méltatják… mivel azt várjuk, hogy a saját testünket újra megkapjuk, bár halott volt és a földbe vettetett, mert azt állítjuk, hogy Istennél semmi sem lehetetlen.” (18. rész).
„Nem lehetetlen, hogy az emberek teste, miután szétoszlott és maghoz hasonlóan feloldódott a földben, Istentől elrendelt időben feltámadjon, és fölvegye a romolhatatlanságot.” (19. rész).
„és azt valljuk, hogy a gonoszok lelkeit megbüntetik, mivel még a halál után is érzettel bírnak, a jókét pedig felmentik a büntetés alól, és ezek létüket áldás alatt töltenek.” (20. rész).
„Mert köztünk a gonosz szellemek fejedelmét sárkánynak nevezik, Sátánnak, és az ördögnek, amiről tanulhatsz, ha belenézel írásainkba. Krisztus is megjövendölte, hogy seregével és az őt követő emberekkel együtt tűzbe küldik, és megbüntetik az idők végtelenségéig.” (28. rész).
„Mert a próféták (Jézus) két eljövetelét hirdették meg: az elsőt, amely elmúlt már, mikor megvetett és szenvedő emberként jött el, de a másodikat is, mikor a prófécia szerint dicsőséggel fog leszállni a mennyből, angyali seregének kíséretében. Akkor támasztja majd fel a testét minden embernek, aki valaha élt, és az arra méltókét halhatatlanságba öltözteti fel, a gonoszokét pedig, örök érzettel felruházva, örökké tartó tűzbe küldi, a gonosz démonokkal együtt… És arról, hogy milyen érzettel bírnak, és milyen büntetésben lesznek a gonoszok, halljad, hogy mi mondatott ezzel kapcsolatban, ami pedig a következő: „A férgük meg nem pihen, és a tüzük nem olttatik el,” és akkor térnek meg, mikor nem segít nekik.” (52. rész).
„És az, ami a bokorból mondatott Mózesnek: „Én vagyok, aki vagyok, Ábrahám Istene, és Izsák Istene, és Jákób Istene, és az atyáitok Istene,” ami azt jelzi, hogy ők, bár halottak, mégis léteznek, és olyan emberek, akik magához Krisztushoz tartoznak.” (63. rész).

Második apológia

„És nehogy valaki azt mondja, amint a magukat bölcseknek vélők mondják, hogy azok az állításaink, melyek szerint a gonoszokat örök tűzben büntetik meg, csak ijesztgető, félelemkeltő beszéd, mivel csak azt óhajtjuk, hogy az emberek a rettegés miatt éljenek erényesen, és nem azért, mert az olyan élet jó és kellemes. Röviden válaszolok erre: ha nem így van, akkor nem létezik az Isten, vagy ha létezik, nem törődik az emberekkel, és sem az erény, sem a bűn nem számít semmit.” (10. rész).

Beszélgetés a zsidó Tryphonnal

(A Krisztus előtt élt törvénytartó zsidókról): „Mivel azok tetszenek Istennek, akik azt tették, ami egyetemesen, természetesen és örökké jó, Krisztus által üdvözülnek majd a feltámadásban azonos módon azokkal az igaz emberekkel, akik előttük voltak, nevezetesen Noé, Énók, Jákób, és bárki más, azokkal együtt, akik ily módon ismerték ezt a Krisztust. Ő az Isten Fia, aki a hajnalcsillag és a hold előtt már volt, és alávetette magát a testté lételnek, és annak, hogy a Dávid családjából való szűztől megszülessen. E gondviselés azért jelent meg, hogy elpusztuljon a sárkány, aki kezdettől fogva vétkezett, és hasonlóképpen az ő angyalai is, hogy a halál ne legyen többé, és örökké kiengedje fogságából azokat, akik Krisztusban hisznek és elfogadható módon élnek annak második eljövetelekor. Akkor némelyek elküldetnek az ítéletre és a tűz kárhozatába, hogy szüntelenül büntetés alatt legyenek. Mások viszont, a szenvedéstől, a romlandóságtól és a bánattól megszabadulva, halhatatlanságban fognak élni.” (45. rész).
„Mert ha belekeveredtél az olyan úgy-nevezett keresztyének közé, akik nem ismerik el ezt az igazságot, és Ábrahám, Izsák, és Jákób Istenét káromolják, akik azt mondják, hogy nincsen halottak feltámadása, és hogy a lelkük, miután meghaltak, felvitetik a mennybe – ne képzeld, hogy ők keresztyének… Mert én, másokkal együtt, akik minden tekintetben helyes gondolkodású keresztyének, meggyőződtünk arról, hogy lesz halottak feltámadása, és ezer év Jeruzsálemben, amely akkor felépül, fel lesz díszítve, megbővül, amiképpen Ezékiel, Ézsaiás és más próféták kijelentették.” (80. rész).
„És hogy túlélik a lelkek a halált, azt megmutattam neked abból a tényből, hogy Sámuel lelkét felidézte a varázslónő, Saul kérésére… Isten azért azt tanítja nekünk Fia által…, hogy ha közeledik halálunk, imádkozzunk, hogy a lelkünk olyan erő kezébe ne essen. Mert Krisztus, mikor a kereszten kiadta a szellemét, ezt mondta: Atyám, kezedbe ajánlom szellemem,” amelyet szintén az emlékekből tanultam.” (105. rész).
„Ézsaiástól tudjuk, hogy a vétkesek testrészeit féreg eszik, és az olthatatlan tűz emészti, lévén, hogy halhatatlanok.” (130. rész).

Ezzel véget ért a második század közepe előtti időszakból fennmaradt olyan gyűjteményünk, amelyet a legtöbb teológus eredetinek fogad el.
Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy keresztyén hitünk legkorábbi tanítói ekként vélekedtek a fentiekben tárgyalt témákról:
1. A halottak tudatuknál vannak.
2. A hívő Istenhez, avagy Krisztushoz költözik, mely egy boldog állapot, a gonoszok pedig szenvedni fognak.
3. A halálból mindenki fel fog támadni.
4. A gonoszok büntetése tűz által valósul meg, és soha nem fog véget érni.
A lélekalvás és a gonoszok megsemmisülése fogalma először kr. u. 327 körül jelent meg, siccai Arnobius írásaiban. A pogány hit ellen írt ugyan, de nem ismerte a Bibliát, és hétkötetes művében csak egyetlen egyszer idézi. Úgy tűnik, hogy semmit sem tud a zsidó történelemről, ennek fényes bizonyítéka, hogy összetévesztette a farizeusokat a szadduceusokkal.

6. Ellenvetések

Némelyek bizonyos ellenvetéseket hoznak fel, az örök büntetés ellen és a lélekalvás védelmében. Nézzünk meg ezek közül néhányat.

A. Mózes semmit nem tanít a pokolról

Az ellenvetés az, hogy ha valóban lenne pokol, Mózes a népet a törvényben figyelmeztette volna, hogy jobban figyeljenek Isten parancsolataira.
Így válaszolnék:
i) Mózes a feltámadásról és az örök életről is hallgat, és ezeket nem tagadja meg senki, aki evangéliuminak vallja magát.
ii) Láttuk már, hogy a mózesi szövetség tételei a földi életre vonatkoznak. Sok figyelmeztetést kaptak a szövetségesek az átkokkal kapcsolatban (pl. V. Mózes 28), és mégsem figyeltek a törvényre.
iii) A Biblia kijelentése progresszív jellegű. Csak Jézus Krisztus: „az evangélium által hozta világosságra az elmúlhatatlan életet.” (ζωην και αφθαρσιαν - II. Tim 1: 10).

B. A 37. Zsoltár azt tanítja, hogy a gonoszok megsemmisülnek

Meg van írva a 37. Zsoltárban, hogy: „Egy kis idő még, és nem lesz meg a bűnös, körülnézel, de nyomát sem találod. Az alázatosak öröklik a földet, és teljes békességet élveznek.” (Zsoltár 37: 10-11); „De elpusztulnak a bűnösök,” (20. v.); „Az igazak öröklik a földet, és ott laknak örökre.” (29. v.) Hasonlóan a 28., 37., 38. vers. Ha elpusztulnak a gonoszok, és nem lesznek, akkor nem lehet örök büntetés.
Így válaszolnék:
i) Ezt a zsoltárt Dávid király írta, aki a mózesi szövetség alatt élt. Ez a szövetség a jelenlegi földi életre vonatkozik, és Dávid mondanivalóját ennek fényében kell megfontolni.
ii) Mikor Dávid azt írja, hogy: „az igazak öröklik a földet,” az ארץ - ’erec szót használja. Ez a földet, mint a világot is jelentheti (I. Mózes 1: 1), de itt valószínűleg Izrael földjére utal. A modern héberben is az ország neve ארץ ישראל - ’erec Jiszrá’él. Isten így szólt a népnek: „Bemégy a tejjel és mézzel folyó földre,” (II. Mózes 33: 3); „Íme, én elétek tártam ezt a földet.” (V. Mózes 1: 8), és ebben a zsoltárban Dávid írja: „Bízzál az Úrban, és tégy jót, akkor az országban (’erec) lakhatsz, és biztonságban élhetsz.” (Zsolt 37: 3 – új ford.). Az Izrael földjén folyó életre vonatkozik e zsoltár.
iii) Dávid a tapasztalataira utal, abban bízva, hogy az Úr továbbviszi ugyanazt a folyamatot: „Gyermek voltam, meg is öregedtem, de nem láttam, hogy elhagyatottá lett az igaz, sem azt, hogy gyermeke koldussá vált.” (25. v.); „Láttam egy erőszakos bűnöst. Olyan volt, mint egy terebélyes zöldellő fa, de egyszer csak eltűnt, nem volt többé, kerestem, de nem lehetett megtalálni.” (35.-36. v.).
iv) Mikor írja, hogy „nem lesz” a bűnös (pl. 10. v.), a héber אין - ’éin szót használja. Ez olyan szó, amivel megtagadják a főnévi mellékmondatot. A következő versből az látszik, hogy ez nem föltétlenül a nem-létezésre utal: „Szolgádnak azonban itt is, ott is akadt tennivalója, az az ember pedig eltűnt (nem volt - ’éin).” (I. Kir 20: 40). Az ember itt nem szűnt meg létezni, hanem eltávozott. Magyarul is mondják, hogy: „Holnap nem leszek, mert Pestre megyek.” ’ein nem arra utal, hogy nem lesz a bűnös egyáltalán, hanem, hogy nem lesz jelen.
v) Az van megírva, hogy „elpusztulnak” a gonoszok (pl. 20. v. héber אבד - ’ávad; 38. v. héber שמד, כרת šámad, kárat). A görög szavakat erre a fogalomra megvizsgáltuk már, és nem a megsemmisülésre utalnak. Hasonlóképpen héberül is, kárat azt jelenti, hogy vágni és šámad annyit, hogy elpusztít, pusztává tesz. A 38. vers azért így hangzik: „A bűnösök pusztává válnak, és a gonoszok öröksége elvágatik.” A leggyakoribb szó a pusztulásra ’ávad. Ezzel a szóval, Móáb népe „elpusztult” mikor rabszolgák lettek (IV. Mózes 21: 29), és Saul kereste az „elpusztult” szamarakat, amelyek elvesztek (I. Sámuel 9: 3), azért hasonló jelentése van, mint a görög απολεια, amelyik szóval fordítja az LXX a 20. verset: „οί άμαρτωλοι απολουνται.”
vi) Többször örökségről és utódokról esik szó, amely csak a földi életre utalhat, pl. 26., 28., 37.-38. v.
vii) Összefoglalva, a 37. Zsoltár ugyanazt tanítja, mint V. Mózes 28: ha még egy picit türelmesen kell várni, meglátod majd, hogy az igazak és utódaik biztonságban laknak Izrael földjén, a gonoszok pedig eltűnnek onnan.
viii) Az újszövetségi szerzők nem vonatkoztatják e zsoltárt az örök állapotra, azért nekünk sincs okunk ezt tenni. Jézus pedig Ézsaiást idézi, és ez nem támasztja alá a megsemmisülést (Márk 9: 48, vö. Ész 66: 24).
ix) A föntiek alapján, a 37. Zsoltár nem tanít semmit a halál utáni életről.

C. Az Ezékiel 28. Sátán megsemmisülését tanítja

Ezékiel 28: 11-19 Sátán bukására és sorsára mutat, és a végén ez áll: „Sok bűnöddel, álnok kereskedéseddel meggyaláztad szentélyeidet. Azért tüzet hoztam belőled, és megemésztett téged, hamuvá tettelek a földön mindenki szeme láttára. Akik csak ismertek a népek között, szörnyülködnek rajtad. Rettenetes véged lett, nem leszel örökre.” (18.-19. v.).
Így válaszolnék:
i) Nem minden teológus fogadja el, hogy ez az ige Sátánról szól. Nem szerepel benne a neve, és nem idézik az újszövetségben. Ezékiel 26.-28. Tírusz pusztulásáról szóló prófécia. Ezékiel 28: 1-19 továbbá Tírusz és uralkodója felett mondott ítélet. A kérdés az, hogy a 11.-19. vers másra vonatkozhat-e, mint az emberi uralkodóra? Ha igen, akkor erre a „másra” a következő javaslatok voltak: a) a pogány mitológiából átvett szimbólum; b) őslény, akit Isten büszkesége miatt kizárt az Édenkertből; c) föníciai mitológián alapuló lény; d) ideális de nem létező személy; d) Ádám; f) Sátán; g) Sátán embere, az antikrisztus. 10
ii) Más kommentárok szerint, ha mégis a Sátánról vagy más lényről van szó, a rá vonatkozó szakasz csak a 11. verstől a 17.-ig terjed, a próféta csak példának használja ezt a történetet, amelyet a királyra és képviseletében a városra vonatkoztat (18.-19. v.) 11. A fönt idézett versek talán tényleg jobban érthetők, ha Tírusz városról van szó, mintha ez emberi, vagyis szellemi lény lenne. A 19. v. párhuzamban áll más versekkel, amelyek egyértelműen a városra vonatkoznak: „Rettenetes véget adok neked, nem leszel. Keresni fognak, de nem találnak meg örökre.” (Ez 26: 21); „A szigetek minden lakója szörnyülködik rajtad, királyaikat rémület fogja el, eltorzul az arcuk. A népek kereskedői fölszisszennek miattad. Rettenetes véged lett, nem leszel örökre.” (Ez 27: 35-36). Vö.: „Sok bűnöddel, álnok kereskedéseddel meggyaláztad szentélyeidet,” Tírusz lehet, vagy a királya, de a Sátán nehezen. „Azért tüzet hoztam belőled, és megemésztett téged, hamuvá tettelek a földön mindenki szeme láttára. Akik csak ismertek a népek között, szörnyülködnek rajtad. Rettenetes véged lett, nem leszel örökre,” leginkább a város lehet.
iii) Ha mégis a Sátánról van szó, azt láttuk már, hogy sem „megemészt,” sem „nem lesz - ’éin,” nem föltétlenül utal a megsemmisülésre. Problémaként marad az is, hogy „hamuvá válik.” De még a hamu is inkább rombolás utáni állapotra utal, mint teljes nem-létezésre.
iv) A legvalószínűbb megoldásnak azt tartom, hogy Ezékiel 28: 12-19 párhuzamosan vonatkozik Tírusz városra, királyára, és a Sátánra. Képletes beszédben utal a „tüzes” sorsukra. A fönt felsorolt problémák miatt, ez bizonyára egy nehezen érthető ószövetségi igének számít, és a bibliamagyarázat alapelvei szerint, nem helyes ilyet használni világos újszövetségi igék megtagadására.
v) Sátán sorsáról részletesebben hallunk Jelenések 20: 10-ben: „Az ördög pedig, aki megtévesztette őket, a tüzes és kénes tóba vettetett, ahol a fenevad és a hamis próféta is van, és gyötrődnek éjjel és nappal örökkön-örökké.” Ez újszövetségi ige, Sátán egyik neve szerepel benne, és annak ellenére, hogy ez is képletes, eléggé világos beszédű.

D. A halottak nem tudnak semmit

A Prédikátor könyvében meg van írva, hogy: „Az élők annyit tudnak, hogy meg fognak halni; de a holtak semmiről nem tudnak.” (Préd 9: 5). Ebből látszik, hogy a halottak nincsenek tudatnál, mert különben, tudnának valamit.
Így válaszolnék:
i) A Prédikátor azzal foglalkozik, hogy mi történik a földön – „a nap alatt.” Ez megegyezik az ószövetség gondolatvilágával. A témája az, hogy mennyire hiábavaló minden, ha az ember Isten nélkül akar élni: „Igen nagy hiábavalóság – mondja a Prédikátor – igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt?” (Préd 1: 2-3).
ii) Az élők szempontjából látja, hogy mindenki meghal, de amit mond a halottakról, nem teljesen következetes, pl.: „a holtak semmiről sem tudnak,” (9: 5); vö.: „Boldogabbnak nevezem a halottakat, akik már régen meghaltak, mint az élők, akik még életben vannak.” (4: 2). „A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a szellem pedig visszatér Istenhez, aki adta.” (12 : 7); vö.: „Ki tudja, hogy fölszáll-e az emberek szelleme a magasba, és leszáll-e az állatok szelleme a föld alá?” (3: 21).
iii) Ha szó szerint veszünk néhány verset, a könyv célját figyelmen kívül hagyva, a feltámadást és az örökéletet is meg kellene tagadni, pl.: „Az emberek sorsa olyan, mint az állatoké, egyforma a sorsuk: ahogyan meghal az egyik, ugyanúgy meghal a másik is… Mindegyik egy helyre kerül, mindegyik porból lett, és újból porrá lesz mindegyik.” (3: 19-20); Az emberek halálakor: „Szeretetük is, gyűlöletük is, igyekezetük is tovatűnik, és soha többé örökre (לעולם - le‘ólám) nem lesz részük abban, ami történik a nap alatt.” (9: 6); „elmegy az ember örök otthonába.” (12: 5).
iv) A Prédikátor mégis utal az ítéletre és az örökkévalóságra: „De arra gondoltam, hogy az igazat is, a bűnöst is megítéli az Isten, mert minden dolognak van ideje, és ő ügyel minden cselekedetre.” (3: 17, vö. 11: 9; 12: 14); „az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta.” (3: 11). Buzdít minket arra, hogy mégis emlékezzünk a teremtőre, és engedelmeskedjünk neki (12: 1, 13).
v) Összefoglalva, a Prédikátor azt tanítja, hogy a földi élet fáradozása Isten nélkül teljesen értelmetlen, mert mindnyájunk meg fogunk halni. Azonban, nem lehet e könyv alapján következtetést levonni a halál utáni állapotról, mert nem ez a témája, és az ezzel kapcsolatos mondanivalója nem következetes.

E. A Biblia szerint a halottak alszanak

A Biblia a fizikális halált az elalvással hasonlítja össze, pl. „Tekints rám, hallgass meg, Uram, Istenem! Tartsd meg szemem ragyogását, nehogy halálban aludjak.” (Zsolt 13: 4); „Azután (István) térdre esett, és hangosan felkiáltott: „Uram, nem ródd fel nekik ezt a bűnt!” És mikor ezt mondta, elaludt.” (Ap Csel 7: 60). Ha alszanak a halottak, nem lehetnek tudatuknál.
Így válaszolnék:
i) Az „alvás” mindig a testre vonatkozik, soha nem a lélekre. Sehol nincsen megírva, hogy a lélek vagy a szellem elalszik, vagy alszik, vagy megszűnik.
ii) A halált az alvással hasonlítani beszédfordulat. A holttest hasonlít az alvó testhez. Ráadásul, a hivők a halál miatt nem szomorkodnak, mert az nem végleges állapot. Annyira lényegtelen, mint egy kis alvás, amiből felébredünk, feltámadunk. Beszédfordulat alapján, azonban, nem szabad tanítani. Vagy a halottak valóban alulról szagolják az ibolyát?
iii) Ha valaki alszik, még mindig létezik, és időnként álmodik is. Az adventisták/jehovisták szerinti lélek megsemmisülését nem lehet e kifejezés alapján alátámasztani.
iv) A következő szakaszban, Pál apostol három külön fogalomra használja az „aludni” szót: a természetes alvásra, a közömbösségre, és a halálra: „Akkor ne is aludjunk, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok. Mert akik alusznak, éjjel alusznak, és akik részegednek, éjjel részegednek meg. Mi azonban, akik a nappal fiai vagyunk, legyünk józanok, vegyünk magunkra a hit és a szeretet páncélját, és sisakként az üdvösség reménységét. Mert az Isten nem haragra rendelt minket, hanem hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, vele együtt éljünk.” (I. Thessz 5: 6-10). Az utolsó mondatban nem azt akarja hangsúlyozni, hogy mindegy, ha közömbösek vagyunk, hanem mindegy, ha meghalunk, akkor is élünk Krisztussal: „Ha az ember Krisztusé, van olyan kapcsolata vele, amelyet semmi nem tud megrontani.” 12 Pál máshol is mondja, hogy a halál nem különít el minket Istentől (Róma 8: 38-39), és hasonló gondolat van II. Kor 5: 8-9-ben is: „De bizakodunk, és inkább szeretnék kiköltözni a testből és hazaköltözni az Úrhoz. Ezért arra törekszünk, hogy akár hazaköltözünk, akár távol lakunk, kedvesek legyünk neki.”
v) Összefoglalva, láthattuk, hogy akkor is, ha a hívő ember teste „alszik,” még mindig élvezi az Úrral való közösséget.

F. A lélek nem halhatatlan

Az ellenvetés a következő: az az elképzelés, hogy a lélek halhatatlan, Platóntól származik, és az ősegyház ezt a tanítást a görög filozófiától vette át. Biblikus használatban, a lélek a teljes embert, a szellem pedig vagy lélegzetet, vagy a belső embert jelenti.
Ezzel már foglalkoztunk, de még néhány gondolat ezzel kapcsolatban:
i) A lélek és a szellem szónak nem csak egy jelentése van, hanem több, különösképpen a héber nyelvben. Jellemző a héber nyelvre, hogy kevés szót tartalmaz, és mindegyik szónak sok jelentése van. Ez néha nehezíti a magyarázatot! De vannak egyértelmű esetek, ahol a nefeš nem a teljes embert jelenti (pl. I. Mózes 35: 18) és a következő vers megkülönbözteti a leheletet a szellemtől: „Ezt mondja az Úr Isten, aki… leheletet ad a rajta lakó népnek, és szellemet a rajta járóknak.” (Ézs 42: 5).
ii) Az ószövetséget görögre fordították (LXX), és az újszövetségi könyveket görögül írták. Néhány esetben használtak a görög mitológiából átvett szavakat, hogy leírják a zsidó és keresztyén teológiai fogalmakat. Például, a klasszikus görög nyelvben a θεος és a δαιμων szónak hasonló jelentése van: pogány isten (vagy istennő = ή θεος). A Bibliában, viszont, a θεος általában az igaz Istent jelenti, δαιμονιον pedig egy gonosz szellemet, vagy hamis istenséget jelent. Ez a használatból világosan kiderül, pl.: „Démonoknak (LXX – δαιμονιοις) áldoztak, nem Istennek, isteneknek, akiket nem ismertek.” (V. Mózes 32: 17); „Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Isten, Izsák Istene és Jákób Istene (LXX – θεος)” (II. Mózes 3: 6). A görög szavakat hasonló de nem teljesen azonos értelemben használták. (Ugyanez történt angol nyelven is, mikor használni kezdték a germán mitológiából származó god szót az egyetlen igaz Istenre.) Érdekes megjegyezni, hogy a szó nem kapott teljesen új jelentést. A θεος szó soha nem jelent, pl. szamarat.
Jézus idején, Platón és Arisztotelész után a görögök már használták a lélek és szellem szót az embernek arra a részére, ami túléli a halált. Az újszövetségben, sokat használják ezeket a szavakat, ám több értelemben. Nincsen viszont olyan magyarázat sehol, hogy eredeti görög értelemben nem szabad érteni ezeket. A Jelenések 6: 9 mindenképpen így használja, és nehéz lenne Máté 10: 28-at is másképpen értelmezni. Pál azt kívánja a thesszaloniai görög hívőknek, hogy Isten őrizze meg a testüket, lelküket és szellemüket, de nem fűz hozzá magyarázatot.
Ugyanúgy, mint az Isten, a lélek és a szellem szónak hasonló de nem azonos jelentése van, mint az eredeti nyelvhasználatban.
iii) Az ősegyházban nagyon jól tudták, hogy a keresztyén tanítás nem azonos a görög filozófiával, és azt is tudták (Origenész esetleges kivételével) hogy a lélek fogalom nem azonos a két rendszer szerint. Justinus keresztyénné válása előtt többféle filozófiát kipróbált, és ezeknek tanításait jól meg tudta cáfolni, mégis vallotta a tradicionális „evangéliumi” szempontot a lélekkel kapcsolatban.
iv) A Biblia nem használja a „halhatatlan lélek” kifejezést, és én sem használtam a fönti érvelésemben. Mivel mindenki feltámad a halálból, és testben létezik az örökkévalóságban, a kérdés meglehetősen lényegtelen.
v) Nem szabad a halhatatlanságot sem az örök élettel, sem a csupa létezéssel összekeverni. Jelenleg, csak Isten halhatatlan: „Övé egyedül a halhatatlanság, aki megközelíthetetlen világosságban lakik.” (I. Tim 6: 16). Mikor feltámadnak, vagy elragadtatnak, a hívők halhatatlan testet kapnak: „a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk. Mert e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és a halandónak halhatatlanságba.” (I. Kor 15: 52-53). A halhatatlanság és az örök élet, azért, nem lehet ugyanaz, mert a hivőknek az egyik még nincs, a másik pedig már van. A gonosznak, viszont, még a földön sincsen élete, mert nincs kapcsolata Istennel, de nem lehetne azt állítani, hogy nem létezik.
vi) Csak ezért, mert találunk párhuzamokat más vallási vagy kulturális rendszerekben, nem jelentheti azt, hogy Isten népe tőlük vette át ezeket a gondolatokat. Végül is, elhangzottak olyan javaslatok, mint hogy Mózes a hettita szolgai szerződésektől kapta meg a tíz parancsolat formáját, Sátán és a bukott angyalok a Zoroasztrianizmusból származnak, és Jézus szűztől való születését és feltámadását a misztériumvallásoktól vették át (pl. Mithrasz).
Láttuk, hogy egyszerűen a Biblia tanítása alapján is alá lehet támasztani a tradicionális szempontokat. Nem szükséges a görög filozófiához folyamodni.

G. Az ítélet még nem történt meg

Mivel az ítélet nem történt meg, az ember halálakor nem költözhet Istenhez, mert örök sorsa még nincsen eldöntve. Ez megindokolja a lélekalvás tanítását.
Így válaszolnék:
i) Azt láttuk már, hogy a vizsgálati ítélet fogalma nem biblikus. Erről nem lehet szó.
ii) Az Utolsó Ítélet csak a feltámadás után fog megtörténni, de az eredmény már eldőlt: „Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, az már ítélet alatt van, mert nem hitt Isten egyszülött Fiának nevében.” (János 3: 18; lásd is János 5: 24, Róma 8: 1).
iii) A hívők cselekedetei lesznek megítélve (Róma 14: 10; I. Kor 3: 11-15; II. Kor 5: 10), de jutalomért, nem „életért vagy halálért.”
iv) Mivel a hívőnek örök élete már van, nemcsak hogy nincsen akadálya annak, hogy halálakor Krisztushoz költözzön, de még az ellenkezőjét nehéz lenne megindokolni.

H. Isten erkölcstelen lenne, ha végtelenül kínozná a gonoszokat

Az ellenvetés az, hogy Isten erkölcstelen lenne, ha végtelenül kínozná a gonoszokat, és így jobban hasonlítana a Sátánra, mint az Istenre. Az a gondolat, hogy a büntetés örökké tart, nem egyeztethető össze azzal a biblikus tanítással, hogy az Isten szeretet (I. János 4: 16).
Clark Pinnock evangéliumi annihilácionista ezt írja: „Erkölcsi szempontból elviselhetetlen az örök kínzás, mert Istent vérszomjas szörnyeteggé teszi, aki öröktartó Auschwitz-t rendel olyan áldozatok számára, akiknek még azt sem engedi meg, hogy meghaljanak.” 13 J. I. Packer, viszont, ezt állítja: „Az érzések, melyek alapján az emberek azt akarják, hogy igaz legyen a „feltételes halhatatlanság,” véleményem szerint nem a felsőbb rendű szellemi érzékenységet tükrözik, hanem a világi érzelmességet, ami feltételezi, hogy a mennyben ugyanolyan érzéseink lesznek mások iránt, mint jelenleg, és Isten igazságos ítélete nyilvánvalóvá válása miatt tapasztalt örömünk a mostaninál nem lesz nagyobb.” 14
Más racionális érvek is vannak, minthogy Isten nem büntethet meg végtelen időre olyan bűnt, amelyet időben követtek el, és hogy a büntetés helye elviselhetetlen folt lenne Isten tökéletes, újraformált univerzumában.
Így válaszolnék:
i) Elsősorban, Isten lényét nem lehet emberi ésszel tökéletesen felfogni, és a racionális érvek emiatt nem föltétlenül helyesek. Mint teremtmény, nem követelhetem meg a teremtőmtől, hogy csak az én elképzeléseim szerint viselkedjen. Isten ezt mondja magáról: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál.” (Ézs 55: 8-9).
ii) Nincsen sok bűn, ami számomra szörnyűbb az Auschwitzban elkövetettnél, vagy a manapság elég gyakran előforduló „etnikai tisztogatásoknál.” Ez utóbbi viszont, nem nagyon különbözik attól, amit Izrael népe Isten parancsolatára tett Kánaán lakosságával (pl. Józsué 6: 17-21). Most egy másik szövetség alatt élünk, és ezt szellemi értelemben lehet magyarázni, de eredetileg fizikális értelemben történt meg.
Olyan történetek miatt, Marcion második századi tanító kidobta az egész ószövetséget, és olyan újszövetségi kánont állított össze, amely csak azt tartalmazta, ami neki tetszett, mert „nem tudta elképzelni, hogy a teremtő Isten így viselkedne.” Veszélyes, ha csak annyit fogadunk el a Szentírásból, amely megegyezik az elképzeléseinkkel, és a többit vagy kidobjuk, vagy kicsavarjuk.
iii) Nem szabad elfeledkezni arról, hogy Isten nem csak a szeretet, hanem igazságos Isten is, aki haragszik a bűnre (pl. II. Mózes 34: 6-7). Kánaán népét azért irttatta ki, mert kegyetlen és undorító vallásuk és szokásaik voltak. Emlékezzünk arra is, hogy majdnem az egész föld bűnös lakosságát ölte meg Isten az Özönvíz által.
iv) Hogy mennyire súlyos egy bizonyos bűn, nem függ attól, hogy mennyi időt vett igénybe az elkövetése. Egy ház kirablása órákig tarthat, de ahhoz, hogy lelőjek valakit, csak néhány másodpercig. A gyilkosság pedig súlyosabb bűn, mint a lopás, és nagyobb büntetést igényel.
v) Az sem mindegy, hogy ki ellen vétkezem. Ha bántok egy állatot, bűn lehet, de ha bántok egy ismeretlen embert, bizonyára az. Ha bántom az édesanyámat, viszont, az mindkettőnél súlyosabb, és nagyobb büntetést igényelne. Ki mondhatná, hogy ha vétkeztem a végtelenül szent Isten ellen, nem érdemelnék véget sem érő büntetést? Ha a tradicionálisak Istene nem elég szerető, lehet, hogy az annihilácionisták Istene nem elég szent.
vi) Elfogadhatatlan az az állítás, hogy a tradicionálisak Istene szörnyeteg. Végül is, nincsen megírva, hogy Isten maga kínozza a gonoszokat, ami nem valószínű, ha ki vannak zárva jelenlétéből. Egyszerűen a sorsukra hagyja őket, amely gyötrődéssel jár.
vii) Biztosak lehetünk abban, hogy Isten tökéletes igazságossággal fog ítélni. Vannak utalások rá, hogy nem minden büntetés lesz egyforma az ítélet napján, pl. Máté 10: 15; 11: 21-24; Luk 12: 47-48; Jel 22: 12, részletek, azonban, nincsenek.
viii) Nagyon fontos azt hangsúlyozni, hogy olyan Istent nem lehet szörnyetegnek nevezni, aki minden lehetségeset megtett annak érdekében, hogy teremtményei ne szenvedjenek örök büntetést: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3: 16). Isten nem akarja, hogy a pokolba kerüljünk - a döntés a miénk.
Összefoglalva, megláthattuk, hogy a Szentírás szerint a halottak tudatuknál vannak a feltámadásig, és az utolsó ítélet után, a gonoszok is létezni fognak az idők végtelenségéig, Isten jelenlétéből kizárva. Elismerem, hogy számomra is az elveszettek megsemmisülése kellemesebb megoldás lenne, de ez egyszerűen nem a Biblia tanítása.
Az ószövetség keveset tanít a halottak sorsáról, az újszövetség sokkal többet, de a legtöbbet, amit tanulhatunk a pokolról, a testet öltött Isten, Jézus Krisztus szájából hangzott el.
Végezetül, még egy idézet: „Ha Krisztus a gonoszok megsemmisülését akarta volna tanítani, elfogadható-e, hogy olyan nyelvezetet választott volna, amely garantáltan félrevezeti egyházát? Ha a megsemmisülés az elveszettek igaz sorsa, nem lenne maga Krisztus a hibás, hogy minden korszakban hamisat tanítottak szentjei?” 15

Lábjegyzet:

1. Edwards, D. and Stott, J. R. W., Evangelical Essentials: A Liberal-Evangelical Dialogue, IVP, p. 314-5.
2. White, E. G., The Great Controversy, Pacific Press, p. 535.
3. Unger, M. F., Unger’s Bible Dictionary, cikk: Gehenna, 462. o.
4. Luther, M., Kommentár I. Mózeshez, Weimar edition of Luther’s works, 25: 321.
5. Árnyak – héber: רפאים - refá’ím. Költői szó a halottakra (Davidson szótára).
6. Questions on Doctrine, VII. 2.
7. A Jehova tanúi azt tanítják, hogy Jézus látomást látott csupán, és nem jelent meg neki senki valójában. Az adventisták feltételezik Mózes feltámadását Júdás 9 alapján: „Pedig még Mihály arkangyal sem mert káromló ítéletet kimondani, amikor az ördöggel vitatkozva küzdött Mózes testéért, hanem azt mondta: Dorgáljon meg téged az Úr.”” Más kommentátorok inkább így értelmezik ezt az igét: Mózes egyedül volt mikor meghalt. Josephus szerint, Isten elrejtette a testét a zsidók elől. Isten elküldte Mihályt, hogy eltemesse, de Sátán azt akarta, hogy a zsidók megtalálják a testet, és bálvánnyá tegyék, ugyanúgy, mint később a rézkígyót. Mihály megnyerte a vitát, és az angyalokkal együtt, eltemette a holttestet. Így vélekedett Kálvin, Clarke, Wesley, és Henry is.
8. Martin, W., The Kingdom of the Cults, 157. o.
9. Conner, K. J., The Foundations of Christian Doctrine, 125. o.
10. Ryrie, C. C., Teológiai Alapismeretek, 180. o.
11. Vö.: Beasley-Murray, G. R., Ezékiel kommentár, The New Bible Commentary Revised, 678. o.
12. Leon Morris, Thesszalonikai levél kommentár, The NIV Study Bible, 1790. o.
13. Clark Pinnock, Destruction of the Finally Impenitent, Criswell Theological Review, 4 (1990 Tavasz), 253. o.
14. J. I. Packer, Evangelicals and the Way of Salvation: New Challenges to the Gospel - Universalism, and Justification, Evangelical Affirmations, ed. Kenneth Kantzer and Carl F. H. Henry, Grand Rapids: Zondervan, 1990, 126. o.
15. Alan W. Gomes, Evangelicals And The Annihilation Of Hell, 1. rész.

Bibliográfia:

Barker, K. L. (ed.), The NIV Study Bible, Hodder and Stoughton, 1985.
Biblia, Református Zsinati Iroda, 1989.
Conner, Kevin J., The Foundations of Christian Doctrine, City Bible Publishing, 1980.
Corner, Dan, The Wicked Dead – Will They Experience Annihilation or Eternal Torment?
Davidson, B. The Analytical Hebrew and Chaldee Lexicon, Zondervan, 1970.
Gingrich, Wilbur F., Shorter Lexicon of the Greek New Testament, University of Chicago Press, 1965.
Gomes, Alan G., Evangelicals And The Annihilation Of Hell, Parts 1 and 2, Christian Research Journal, Spring 1991, p. 14; Summer 1991, p. 8, copyright 1994 by the Christian Research Institute, P.O. Box 500-TC, San Juan Capistrano, CA 92693.
Guthrie, D. (ed.), The New Bible Commentary Revised, IVP, 1979.
Hanson, J. W., The Bible Hell, Fourth Edition Boston: Universalist Publishing House, 1888.
Nestle-Aland, Novum Testamentum Graece, DBG, 1988.
Martin, Walter, Kingdom of the Cults, Bethany House, 1997.
The NIV Triglot Old Testament, Zondervan, 1981.
Porvanzik, P., Examination of Conditional Immortality, Soul Sleep and Annihilationism, FidoNet OpenBible, 1996.
Roberts, A. and Donaldson, J. (ed.), The Ante-Nicene Fathers, T&T Clark, Edinburgh, and Eerdmans, Grand Rapids, Michigan (on line).
Ryrie, Charles C., Teológiai alapismeretek, Egyetemi Nyomda, Budapest, 1996.
Unger, Merrill. F. The New Unger’s Bible Dictionary, Moody Press, 1988.