Canright a lélek-alvás témájáról

Dudley Marvin Canright (1840-1919) 22 évig lelkipásztor volt a hetednapi adventista egyházban, viszont elhagyta azt, és az egyik legnagyobb kritikusa lett utána. Több könyvet írt, amelyben kritizálta az adventista mozgalmat, többek közt a Seventh-day Adventism renounced (A hetednapi adventizmust megtagadtam – 1914) és Mrs E. G. White, her claims refuted (Mrs E. G. White állításait megcáfoltam – 1919) című műveket.
Itt a fejezet az előbbi könyvből, amelyben a lélek-alvás témájával foglalkozik.

XXII. rész – Az Ember Mivolta

Ezen a témán csak röviden érvelek, egyszerűen felhívom a figyelmet néhány fő szempontra.

Jogosan nevezhetjük univerzálisnak a minden korban élő minden népnek azt az általános hitét, hogy az ember szelleme túléli a testi halálát és tudatos állapotban él tovább. Ebben egyetértenek a legműveletlenebbek és a legfelvilágosultabbak egyaránt. A haladó generációk növekvő intelligenciája sem gyengítette meg ezt a hitet, hanem megerősítette inkább. Az emberiség legmélyebben gondolkodói ragaszkodtak ehhez a hithez. Bár nem döntő ez a tény, mégis figyelemre méltó.

Ez a tanítás, tehát, megegyezik a keresztyén egyház minden korszakának egyetemes hitével. Ennek a kevés kivételeit mindig eretnek nézetnek tekintették. Ez a tény szintén nagy súllyal bír, nem szabad tőle könnyelműen eltekinteni.

A hosszú korszakokon át Isten kijelentéseit átvevő zsidók is hisznek abban, hogy a testi halál után a szellem élt tovább.

A rövidesen Krisztus ideje előtt élő zsidók nézeteit olvashatjuk az apokrif könyvekben. Néhány verset idézek: A gonoszok „tűz által örök kínzást szenvednek el.” IV. Makkabeusok 9,9. „Az isteni bosszúállás fenntart nektek örök tüzet és gyötrelmet, amely hozzátok tapad mindörökké. 12,12. „Ne féljünk attól, aki azt gondolja, hogy megöl, mert felhalmozódott nagy lelki próbája és az örök gyötrelem veszélye annak, aki vétkezik. 13,14. A mártírokról, azt mondják: „Ez által most az isteni trón mellett állnak, és áldott életet élnek.” 17,18. „Ábrahám gyermekei, győztes anyjukkal együtt, csatlakoztak az apjuk kórusához, mivel Istentől kaptak tiszta, halhatatlan lelkeket.” 18,23. „A zsarnok Antiokhoszt megbüntették a földön, és most is büntetik a halála után.” 18,5.

Ezek a versek világosan megmutatják, hogy a lélek halhatatlanságában, a halottak tudatos állapotában és az örök büntetésben hittek a zsidók.

Iosephus Flavius zsidó történész is, aki Pál apostollal egy időben élt, világosan írja azt, hogy a zsidók többsége hitt a lelkek halhatatlanságában. A Farizeusokról azt mondja: „Azt is hiszik, hogy a lelkekben halhatatlan életerő van.” A zsidók története, 18. könyv, 1. rész. Ismét: „Azt mondják, hogy a lelkek romolhatatlanok, de csak a jó ember lelke költözik más testbe, a rossz ember lelke örök büntetésben szenved.” A zsidó háború, 2. könyv, 8. rész. Egy másik zsidó irányzatról, az esszénusokról, ezt mondja: „A lelkek halhatatlanságát tanítják.” Történet, 18. k., 1. r. Továbbá: „A doktrínájuk az, hogy a test romlandó és az anyag, amiből áll nem maradandó. A lélek, pedig, halhatatlan és örökké folytatódik, és a legfinomabb levegőből származik, és a testtel mint börtönnel egyesül, amibe vonzódik bizonyos természetes csábítás által. Mikor megszabadul a hústest kötelékeiből, pedig, mint hosszú fogságból elengedve, örvendezik és felfelé száll. Háború, 2. k., 8. r. A szadduceusokról, pedig, ezt mondja: „A szadduceusok doktrínája, pedig, az, hogy a lélek meghal a testtel együtt.” Történet, 2. k., 8. r. Ismét: „A lélek halhatatlan tartamának és a Hádeszben tapasztalt büntetéseknek és jutalmaknak a hitét elveszik.” Háború, 2. k., 8. r.

Iosephus sokkal többet mond ugyanezen a témán, tehát, nem lehet kétségünk a felől, hogy mit hittek a zsidók abban a korban, mert ő is zsidó volt, és ismerte a tanításaikat. Azt mondja, hogy ők a lélek halhatatlanságában, a halottak tudatos állapotában, és az örök büntetésben hittek. A megsemmisülés hívei igyekezhetnek abban, hogy ezt megtagadják, de őszintétlen és hiábavaló a kísérlet.

Az ősegyház hite

A keresztyén ősegyház ragaszkodott ugyanahhoz a doktrínához. A mártírokat úgy mutatják be, hogy haláluk után azonnal kerülnek a mennybe. „Siettek Krisztushoz”, így mondja Euszebiosz, Egyháztörténet, 5. könyv, 1. rész. Azt mondja, hogy halálakor egy másik: „a halhatatlanság koronáját kapta meg.” Ugyanaz a rész. Szintén: „Békességben költöztek Istenhez.” 5. k., 2. r. Olyan valakiről, aki egy másikkal együtt halt meg, azt mondja: „hogy csatlakozzon az előzőhöz, mint társához a mennybe vezető úton.” Mártírok könyve, 11. rész. Az elhunyt mártírokról, azt mondja: „maguk a mennyekbe áthelyezve, és a mennyei örömök paradicsomába.” 10. k., 1. r.

A második század végét feldolgozva, Euszebiosz ezt írja: „Körülbelül az idő tájt, pedig, más emberek keletkeztek Arábiában, akik a hamis véleményeket terjesztették. Ezek azt állították, hogy az emberi lélek, amíg a világ jelen állapota tart, halálakor elpusztult és meghalt a testtel együtt, de ez újra feltámad a testtel a feltámadásban.” 6. k., 37. r. Láthatjuk, tehát, hogy ezek az eretnekek ugyanahhoz a doktrínához ragaszkodtak, mint az adventisták. Azokban az ősidőkben, tehát, úgy bejegyezték őket, mint: „a hamis vélemények terjesztői” ugyanúgy, mint most.

Merőben beteges növény

Időnként, itt-ott az egyház történelme folyamán, keletkeztek olyan emberek, aki a lélek alvását és a gonoszok megsemmisülését helyeselték. Erre a doktrínára, viszont, nem néztek jó szemmel, kevesen fogadták el, betegesen éldegélt, és hamarosan el is tűnt.

Hosszú ismeretségem vele kapcsolatban meggyőzött engem arról, hogy nem hoz olyan gyümölcsöt, amelyet állítják érte az adventisták. Azt mondják, hogy ha az ember hisz ebben a doktrínában, az megmenti őt a hitetlenségtől, a spiritizmustól, az univerzalizmustól, és így tovább. Én kifejezetten az ellenkezőjét tapasztaltam. Sokkal nagyobb az aránya azoknak, akik a hetednapi adventizmusból átmentek a hitetlenségbe, a spiritizmusba, az univerzalizmusba, mint akármilyen más egyházból, amit ismerek. Félelmetesen nagy azoknak a száma, és ráadásul, rohamosan növekszik is. Ahol egy hitetlent térítettek, többet is előállítottak. Észrevettem sokszor azt is, hogy a hitetlenek és az egyház ellenfelei nagyon örültek annak, hogy a tradicionális hitet megtámadtuk, és el is távoztak tőlünk, megerősödve hitetlenségükben és az egyház gyűlöletében. Emiatt keletkeztek kétségek az elmémben a felől, hogy mi a haszna annak, hogy tanítsuk ezt a doktrínát? Azt is észrevettem, hogy olyan embereknek sikerült a legjobban megnyerni a lelkeket és téríteni a kételkedőket Istenhez, akik hajthatatlanul prédikálták az örök büntetést, mint például többek között, Wesley, Whitefield, Spurgeon és Moody.

Azt is láttam, hogy az adventisták kezében ez a doktrína vitához, viszályhoz, vitatkozáshoz, okoskodáshoz vezetett, a kegyesség és az áhítat kárára. Természetesen, ez az olyan beállítottságú embereket megfogja, az alázatos és az istenfélő helyett. Összességében véve, tehát, nem láttam benne semmi jót.

Az adventisták azt állítják, hogy a tudatos állapotban levő halottakról szóló tanítás a spiritizmushoz vezet. A fent idézett tények, pedig, megcáfolják ezt. A létszámukhoz képest, többen kerülnek ebbe a tévedésbe az adventisták közül, mint az evangéliumi gyülekezetekből. Ezek az egyházak erősen ragaszkodnak olyan tanításokhoz, amelyek teljesen megtiltják őket attól, hogy felkarolják a spiritizmust. Egyébként, a Biblia azt is megtiltja, hogy keressük a halottakat, és azt is megmondja, hogy semmit nem tudnak a földön levő dolgokról. Lásd, V. Mózes 18,9-12, Jób 14,21, Prédikátor 9,5- 6, Lukács 16,19-31. Negyven éves igyekvés után, tehát, a spiritizmus ugyanolyan kevés hatást gyakorolt az egyházra, mint akármilyen más tévedés, és nincs kilátás arra, hogy megváltozik ez a helyzet a jövőben.

A doktrína legfőbb erőssége

A halottak alvása és a megsemmisülés tanával kapcsolatban, a legjobban hat az ebben hívőkre a racionális érvelés. Sok ige határozottan ellene szól, és azt érzik is, de ezeket ki kell magyarázni, mert a tradicionális doktrína nem racionális. A látszat szerint, ha meghal az ember, semmi belőle nem marad életben. Az adventisták tehát azt állítják, hogy a halállal vége van mindennek. De ez nem következik föltétlenül. Az univerzum leghatalmasabb erői láthatatlanok. Isten maga is „láthatatlan”. 1 Tim. 1,17. Az adventisták is hiszik, hogy körülöttünk sürgölődnek az angyalok és a démonok, de nem látjuk őket. Minden oldalról beburkol minket a levegő, de nem látjuk. Még a víz, ha gőzzé válik, láthatatlanná lesz. Fontoljuk meg a hőt, a villanyt és a gravitációt, bár az általunk ismert leghatalmasabb erők, ezek láthatatlanok. Ki látott valaha gravitációt? Látjuk, hogy lehúzza a fáról az almát, recsegéssel a hatalmas tölgyet a földre, és tartja az óriási földgömböt a pályáján a nap körül, de magát az erőt nem látjuk soha. Mi a fény? Nem tudja senki.

A korszakokig tartó tanulás után, a legmélyebben gondolkodó tudósok sem mondhatják, hogy mi az élet, még a legalacsonyabb, egyszerű növényi formájában sem. Azt tudjuk, hogy van, látjuk a hatását, azt is érzékeljük, hogy eltávozik, de senki nem tudja, hogy mi az, honnan jött, hova ment. Ezekkel a megoldatlan problémákkal szemben, a legnagyobb elmék némán maradnak, és tisztelettel elismerik az Isten kikutathatatlan bölcsességét.

A teremtés összes mélységes titkai közül a legnagyobb, pedig, az emberi lélek, az ember gondolkodó része. Micsoda gondolat! Nem lehet látni, se hallani, nem lehet megmérni se súlyát, se nagyságát. Nem tudjuk megmondani, hogy annyi magas, vagy annyi széles, vagy kerek vagy szögletes. Hogyan állíthatjuk, tehát, hogy az elme vagy a szellem nem létezhet külön a testtől és a csontoktól, csak azért, mert nem látjuk a távozását! Az olyan érvelés felületes találgatás, csupán. Ahogy már láttuk, többek között az Isten, az angyalok, a démonok és a természet leghatalmasabb erői, mint a hő, a villany, a gravitáció, az élet elve létezését megtagadná. Csak Isten mondhatja meg nekünk, hogy mi a lélek, mi a természete. Ezt a kérdést, tehát, csak a Biblia tudja megoldani. Az érvel, tehát, a legjobban a megsemmisülés mellett, hogy nem lenne ésszerű, ha Isten azt engedné meg, hogy a bűn és a bűnösök mindig léteznének, mint folt a teremtésén. De ugyanaz az érvelés azt bizonyítaná, hogy a tisztaság és a szeretet mindenható Istene nem engedte volna meg, hogy a bűn betoldódjon a szép teremtésébe, vagy ha bejött, azonnal semmisítette volna meg. A makacs tények, pedig, megcáfolják ezt az érvelést. A bűn és a bűnösök itt vannak. Mióta létezik a világ, itt vannak, itt maradnak korszakról korszakra. Isten nem törölte ki a bűnt vagy a bűnösöket, mihelyt megjelentek, és nem sietett különösen, hogy végezzen velük. A bűnösök millióinak megengedi, hogy továbbéljenek, és ennek nincsen célja a saját üdvösségükre nézve, és arra sincs, mint figyelmeztetés mások számára. A tapasztalat szerint, a példájuk inkább másokat megerősít a bűnben, és még milliókat bevezet e világba, akik ugyanolyan aljasak, mint ők. Még a bukott angyaloknak, akik nem töltik be a próbaidőjüket, akiknek élete nem hoz jót maguknak, hanem csak másokat tart távol Istentől, megengedte, hogy évezredekig továbbéljenek.

Ki állíthatja azt, hogy amit Isten megengedett évezredeken keresztül, tudomásunk szerint a teremtés kezdetétől, nem engedheti meg a jövendőbeli korszakokban, akár mindörökké? Azt mondhatjuk, hogy ez nem egyezik meg a mi felfogásunkkal, a bölcsességgel és az igazsággal kapcsolatosan. Hát, a múltban talán minden megtörtént-e a mi felfogásunk szerint? Olyan a jelen, ahogyan mi jónak gondoljuk? Nem! Ez, pedig, megcáfolja azt az érvet. Addig, amíg el nem jutottunk a végtelen bölcsességhez, óvatosnak kéne lennünk a felől, hogy milyen ítéletet mondunk Isten újaira. Ha tudnánk mind azt a mai napon a földön levő vétkezést, fájdalmat, szenvedést, nyomorúságot, bánatot, könnyeket és gyötrelmet egy helyre összegyűjteni, olyan rettenetes lenne, mint maga a pokol. Isten, pedig, mindezt látja, és megengedi, hogy folytatódjon. Ha nem tudnánk azt, hogy ez tény, azt jelentenénk ki, hogy ez a dolog összeegyeztethetetlen az Isten tulajdonságaival. Amit nem tudunk megmagyarázni, azt istenfélő módon egyszerűen elfogadjuk. Az örök büntetés nem jelent nehezebb problémát, és azért igaz is lehetne, minden ellene emelt korlátozott okoskodásunknak dacára.

Az adventisták örömmel ábrázoljak a poklot a szó szerinti tűz, perzselés, kínzás minden szörnyűségével, aztán ezt mutatják be, mintha ebben hinnének a tradicionális egyházak. Viszonyt, nem tanítja ezt, és nem hisz benne senki. A föld anyagi dolgaival jelképezik a túlvilág szellemi igazságait. Ennélfogva az egyik helyen van tűz, a másikon a külső sötétség, hasonló képen máshol féreg, száműzetés, kettévágás, s a többi. Nem azt állítjuk, hogy pontosan tudjuk mi lesz, csak azt, hogy az örök büntetés félelmetes állapota lesz.

A Szentírás kijelentése

A Biblia azt tanítja, hogy értelmes szellem van az emberben, és hogy ez tudatos állapotban létezik a testi halált követően. Mi az, hogy szellem? Jézus mondja: „Az Isten szellem.” János 4,24 és „a szellemnek nincs húsa és csontja.” Lukács 24,39. Itt van, tehát, egy intelligens, öntudatának levő, halhatatlan szellem, aminek nincsen húsa se csontja. Pál1 azt mondja, hogy Ő „a szellemek Atyja,” zsidó 12,9 „a testünk atyjával” szemben. Ha Ő a szellemek Atyja, akkor ők szükségszerűen részesülnek az Ő természetében. Ennélfogva Jézus ezt mondja: „Ami testtől született, test az, és ami Szellemtől született, szellem az.” János 3,6. Jegyezzük meg, hogy éles ellentét van a test és a szellem között. Más-más természetből való. Ézsaiás mondja: „Hiszen Egyiptom csak ember, nem Isten! Lova is csak test, nem szellem.” (31,3). Miként Isten felette áll az embernek, a szellem is felette áll a testnek. Isten a szellemünk Atyja, de bizonyára nem a testünknek. Pál, tehát, így mondja: „az Isten nemzetsége vagyunk.” Ap. csel. 17,29. A szellemünk, tehát, a testünknél más forrásból való, magasabb természetből. A Szent Szellem, ugyan, a Szentháromság harmadik személye, intelligens, halhatatlan szellem, nem bír se testtel, se csonttal. Jézus bemerítésénél jelent meg, Máté 3,16, valamint Pünkösdkor, Ap. Csel. 2,2-4. Tanít és vezet bennünket, János 14,26. 16,10. Itt van, tehát, még egy halhatatlan szellem.

Az angyalok öntudatuknál levő, intelligens személyek, de mégis szellemek. „Angyalait szellemekké teszi.” Zsidó 1,7. A démonok ugyanis szellemek, pedig értelmes személyek ők, és nem halnak meg. Lásd Márk 5,1-13. Itt találkozik Jézussal egy tisztátalan szellemmel megszállt ember, és megismerte őt. Beszélt Jézussal, és azt is mondta, hogy sokan vannak belőlük abban az emberben. Jézus kiűzte őket az emberből, és bementek a disznókba. Ez azt mutatja, hogy testben vagy testen kívül létezhetnek, és mindkét esetben élnek és intelligensek. Ez azt is mutatja, hogy a szellemek intelligens személyek, és nem csupa levegő, vagy lélegzet, vagy valami befolyás, ahogy az adventisták akarják bebizonyítani. Ugyanis az 1 Királyok 22,21-22: „De előlépett egy szellem, megállt az Úr előtt és így szólt: Majd én rászedem őt!” Ahábról van szó. Az Úr mondta neki, menjen.

Azt láttuk Iosephus írásaiból, hogy a farizeusok hittek a lélek halhatatlanságában, valamint abban, hogy a testi halál után továbbélt a szellem. Ezen a kérdésen Pál farizeusnak vallotta magát. „Mivel pedig Pál tudta, hogy az egyik részük a szadduceusok, másik részük pedig a farizeusok közül való, így kiáltott a nagytanács előtt: „Atyámfiai, férfiak, én farizeus vagyok, farizeus fia; a halottak reménysége és feltámadása miatt vádolnak engem.” Mihelyt ezt mondta, vita támadt a farizeusok és a szadduceusok között, és a gyűlés véleménye megoszlott. A szadduceusok ugyanis azt állítják, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem szellem, a farizeusok pedig vallják mindegyiket.” Ap. csel. 23,6-8. A farizeusok hittek a feltámadásban, az angyalokban és a szellemekben, Pál szintén. Az adventisták az első kettőt elfogadják, a harmadikat pedig megtagadják. Pál1 felsorol néhány dolgot a mennyben, mint: „a Sion hegye,” „a mennyei Jeruzsálem,” „az angyalok,” „Isten, a bíró,” „Jézus,” valamint „az igaz emberek szellemei”. Zsidó 12,22-24. Még sok hasonló igével együtt, mindezek azt bizonyítják, hogy a szellem egy értelmes lény, amely nem bír se testtel, se csonttal, és amely ugyanúgy él és cselekszik, mint az emberek a testben.

Könnyű kimutatni azt, hogy az embernek is van olyan szelleme, mint ezek. Így: „van szellem az emberben.” „szorongat engem belül a szellem.” Jób 32,8.18. „Az Úr az ember szellemét formálja őbenne.” Zakariás 12,1. Úgy beszél róla, mint külön lény, a testtől megkülönböztetve. A szellem élete nem függ a testtől, hanem inkább függ tőle a test.” „A test halott a szellem nélkül.” Jakab 2,26. Mindenhol elismerik, hogy a szellem különb a testnél. Az emberben levő szellemnek van ismerete és gondolata. „Mert ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi szellem, amely benne lakik.” 1 Kor. 2,11. A szellem, tehát, gondolkodik, érvel, van tudása. Ismét: „a szellem, ugyan kész, de a test erőtlen.” Máté 26,41. Az emberi szellemnek, tehát, van készsége, akarata. „Ezt kutatja szellemem.” Zsolt. 77,7. Ez az ember gondolkodó része. A szellem nem hal meg a testtel együtt. Egyetlen egyszer sem mondja a Biblia, még nem is célozgat rá, hogy a szellem valaha meghal, miközben kifejezetten állítja azt, hogy nem megy le a porba a testtel együtt. „A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a szellem pedig visszatér Istenhez, aki adta.” Prédikátor 12,7. Ez elég világos. Ismét: „Ki ismeri az ember szellemét, amely fölszáll a magasba, és az állat szellemét, amely leszáll a földbe?” Az ember szelleme, tehát, fölszáll Istenhez. El lehet pusztítani a testet, a nélkül, hogy a szellem elpusztuljon. „teste pusztulására, hogy szelleme üdvözüljön az Úrnak ama napján.” 1 Kor. 5,5. Dávid mondja: „(életünk) gyorsan eltelik, és elrepülünk.” Zsolt 9,102. Igen, elrepülünk.

A keresztre feszített lator esetét soha nem lehet jogosan összhangba hozni a halál utáni lélek alvásával. „Majd így szólt: ,Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.’ Erre ő így felelt neki: ,Bizony, mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban.’” Lukács 23,42-43. Mindenféle erősfeszítéssel próbálták elkerülni e szövet világos értelmét, de hiába. Jézus tisztán azt mondta: „Ma velem leszel a paradicsomban.” Ha aznap ment a paradicsomba, akkor minden keresztyén odakerül a halála után. A teste nem került a paradicsomba, mivel eltemették. Ebből következik, hogy a szelleme odakerült és élt. Rögtön ezután, azt mondta Jézus: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én szellememet.” 46. vers. Szelleme eltávozott a paradicsomba aznap a latorral együtt. A haldokló István szintén mondta: „Úr Jézus, vedd magadhoz szellememet!” Ap. csel. 7,59. Mindenhol a Bibliában található az a doktrína, hogy a szellem túléli a halált.

A Biblia úgy ábrázolja a testet, mint az a sátor vagy templom, amelyben él az ember. Jézus mondta: „,Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem.’ Ő azonban testének templomáról beszélt.” János 2,19.21. Péter így mondta: „míg ebben a földi porsátorban vagyok,” „hamar leteszem porsátoromat.” 2 Péter 1,13.14. Pál ugyanazt a doktrínát tanítja: „Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.” 2 Kor. 4,16. Van, tehát, belső ember és külső ember. A belső ember az a lényeges ember, amely nem pusztul el. Pál folytatja: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk. Azért sóhajozunk ebben a testben, mivel vágyakozunk felölteni rá mennyből való hajlékunk, ha ugyan nem bizonyulunk felöltözve is mezíteleneknek. Mert mi is, akik e sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk. *** Tehát mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg a testben lakunk, távol lakunk az Úrtól (mert hitben járunk, nem látásban). De bizakodunk, és inkább szeretnénk kiköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz.” 2 Kor. 5,1-8. Lássuk, milyen világos Pál mondanivalója: „földi sátorunk,” „testben lakunk,” „kiköltözni a testből,” s a többi. Az adventisták soha nem beszélnek ilyen módon. Otthon a testben, távol az Úrtól, de távol a testtől, jelen az Úrnál. Csak akkor tudjuk ezt az igét egyeztetni a lélek-alvás fogalmával, ha erőszakot gyakorlunk a Szentíráson.

Hallgassunk Pált ismét: „Ismerek egy embert a Krisztusban: tizennégy évvel ezelőtt – hogy testben-e, vagy testen kívül-e, nem tudom, csak az Isten tudja -, elragadtatott a harmadik égig. Én tudom, hogy az az ember – hogy testben-e, vagy testen kívül-e, nem tudom, csak az Isten tudja -, elragadtatott a paradicsomba, és olyan kimondhatatlan beszédeket hallott, amelyeket nem szabad embernek elmondania.” 2 Kor. 12,2-4. Pál, tehát, azt hitte, hogy az ember testén kívül lehet elmennie a mennybe, és ott beszédeket hallania. Az adventisták gúnnyal elutasítják az olyan gondolatokat.

A következő ige annyira világos a halottak tudatos állapotával kapcsolatban, hogy az adventistákat nagyon megzavarja. Különböző magyarázatokkal kíséreltek, mind ellentmondásosak, és az egyik sem nyugtatja meg őket. Én ott voltam, és azért tudom. Pál azt mondja: „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyerség! Ha pedig a testben maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor, hogy melyiket válasszam: nem tudom. Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy a testben maradjak.” Filippi 1,21-24. „A meghalás nyereség,” „vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni,” „testben maradjak,” „a testben maradás” – ez Pál hite volt. Szorongatta ez a kettő: maradjon a testben, Krisztust hirdesse és segítsen a testvéreinek, vagy költözzön el és Krisztusnál legyen. Mennyire teljesen ellentétes ez az adventista gondolkodással!

Lássuk, hogy ugyanazt a doktrínát tanítja a gazdag ember és Lázár esete: Lukács 16,19-31. „Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és felvitték az angyalok Ábrahám kebelére. Meghalt a gazdag is, és eltemették. Amint ez a pokolban kínok között gyötrődve felemelte a tekintetét, látta távolról Ábrahámot és kebelén Lázárt. Ekkor felkiáltott: Atyám, Ábrahám, könyörülj rajtam, és küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét mártsa vízbe, és hűsítse meg a nyelvemet, mert igen gyötrődöm e lángban. De Ábrahám így válaszolt: Fiam, jusson eszedbe, hogy te megkaptad javaidat életedben, éppen úgy, mint Lázár a rosszat. Ő most itt vigasztalódik, te pedig gyötrődsz. Ezen felül még közöttünk és közöttetek nagy szakadék is tátong, hogy akik innen át akarnak menni hozzátok, ne mehessenek, se onnan ide át ne jöhessen senki. Ő pedig így szólt: Akkor arra kérlek, atyám, hogy küldd el őt apám házához; mert van öt testvérem, beszéljen a lelkükre, nehogy ők is ide kerüljenek, a gyötrelem helyére. Ábrahám így válaszolt: van Mózesük, és vannak prófétáik, hallgassanak azokra! De az erre ezt mondta: Nem úgy, atyám, Ábrahám, hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, akkor megtérnek.”

1) Ez maga Krisztus tanítása. 2) Ahogyan már láttuk, ezt hitték a farizeusok a halottakkal kapcsolatban. 3) Jézus elfogadja és megerősíti a doktrínájukat. 4) Ezek az események történetek a halál és a feltámadás között, amíg a gazdag ember testvérei még éltek a földön. 5) Rögtön a halált követően és a feltámadás előtt, tehát, a gazdag a pokolban van, és Lázár megkapja a jutalmát. 6) Mindketten tudatuknál vannak. 7) Ábrahám él odaát. 8) Mindketten gondolkodnak és beszélnek. A halottak, tehát, mégis tudnak valamit. Ha nem lenne más igénk, egyedül ez cáfolná meg a halottak alvását. Ismét Jézus azt mondta, hogy Isten: „Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. Az Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké.” Máté 22,32. Ezek a pátriárkák élnek, és nem semmisültek meg halálukkor. Még egyszer: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik.” Máté 10,28. Ha az ember csak testből áll, ha a lélek csak a test élete, akkor az emberek igenis ölhetik meg a lelket. De Jézus azt mondja, hogy nem ölhetik meg a lelket. Nem hal meg a testtel együtt. Ezek a világos igék kereken megcáfolják az adventista hitet, pedig azt állítják, hogy a Biblia szerint járnak. Ugyanúgy Mózest találjuk meg Jézussal a hegyen, bár meghalt és eltemették másfél évezreddel korábban. V. Mózes 32. „És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal.” Máté 17,3. Miért idéznénk többet? Ezek döntőek.

Sok olyan ige, amelyet idéznek a lélek alvásának bizonyítékaként, csak a testre vonatkozik. Így I. Mózes 3,19. „Visszatérsz a földbe, mert abból vétettél.” Ez nem vonatkozhat a szellemre, amelynek nincs húsa sem csontja, Lukács 24,39, hanem a halálkor visszatér Istenhez, prédikátor 12,7. Olvassuk a bizonyíték-igéiket. „Azután Dávid elaludt őseivel, és eltemették Dávid városában.” I. Kir. 2,10. Dávid szellemét temették-e el? „de az ember nem kel föl, ha egyszer lefeküdt. *** Bárcsak elrejtenél a sírban.” Jób 14,12.13. Lefeküdt-e Jób szelleme a sírban? Elrejtőzött-e a porban? Aligha. „Ha abban kell reménykednek, hogy a sír a hazám.” Jób 17,13. Lemegy a szellem a sírba? „nem lesz cselekvés, gondolkozás, ismeret és bölcsesség a holtak hazájában, ahova menned kell.” Préd. 9,10. „Azok közül, akik alusznak a föld porában.” Dániel 12,2. „Lázár elaludt,” „ Lázár meghalt,” „már szaga van.” János 11,11.14.39. Mondhatjuk ezt a szellemről? Felbomlott-e Lázát szelleme? Bizonyára nem. Vegyük kedvenc igéjüket, Ap. csel. 2,34. „Mert nem Dávid ment fel a mennyekbe.” A szövegkörnyezet világosan mutatja, hogy a testéről van szó. „Meghalt, és eltemették, sírja is nálunk van mindmáig.” „A Krisztus feltámadásáról beszélt.” 29.31. vers. Így az I. Kor. 15-ben, az alvásról szóló néhány kifejezést mind magyarázható a megtárgyalt téma alapján, ami a test feltámadása. I. Thessz. 4,13-16 ugyanúgy magyarázható. Pál a feltámadásra utal. Az összes olyan osztályú ige csak azokra a testekre utal, amelyek haláluk után kerülnek a sírba. Mivel a szellem nem kerül oda, ezek az igék nem vonatkoznak rá, és nem bizonyítanak semmit vele kapcsolatban. Egy egyszerű ige mindegyiket megmagyarázza: „A sírok megnyíltak, és sok elaludt szentnek feltámadt a teste.” Máté 27,52. Igen, sírok, testek, elaludtak – annyi az egész. Az adventisták az énekeskönyveinkből kiválogathatnak olyan kifejezéseket, amelyek utalnak arra, hogy a barátaink alszanak a sírban, és így bizonyítják be, hogy a lélek-alvásban hiszünk. De hamis lenne ez, mert tudjuk, hogy ez csak a testre vonatkozik.

A fő igéjük, tehát, prédikátor 9,5-10: „a holtak semmiről sem tudnak,” korlátozódik a szövegkörnyezetben található: „ami a nap alatt történik” szituációra, 6. vers. Vessük össze ezt más igékkel, ahol ugyanaz a kifejezés található. „Kétszáz férfi ment Absolonnal *** jóhiszeműen mentek, nem tudtak semmiről.” II. Sámuel 15,11. Még egy: „A gyermek ugyanis semmit sem tudott, csak Jonatán és Dávid tudták a dolgot.” I. Sám. 20, 39. Egy felfuvalkodott tanítóról, ezt mondja Pál: „az felfuvalkodott, és nem tud semmit.” I. Tim. 6,4. Ezekből, tehát, teljesen hiányzott a gondolat vagy a tudat? Nem. Egyszerűen azt jelenti, hogy a szóban forgó dolgokról nem tudtak semmit. Így van a préd. 9,5 is. A szövegkörnyezet magyarázza meg: „és nincs részük soha többé semmiben sem, ami a nap alatt történik.” 6. vers.

Zsoltár 146,3.4: „Ne bízzatok az előkelőkben, egy emberben sem, mert nem tud megtartani. Ha elszáll a lehelete, visszatér a földbe, és azon a napon elpusztulnak a gondolatai.” Gondolatai, tervei. A Revideált Verzió margójában áll: „tervei.” A görög szó a gondolatokra, DIALOGISMOI. Greenfield úgy értelmezi: „érvelés, okoskodás, gondolat, elmélkedés, terv.” Ha bízunk a földi előkelőkben, mikor meghalnak, meghiúsulnak a tervei és mi segítség nélkül maradunk. Ezt az igét, tehát, könnyen lehet megmagyarázni, ugyanúgy a hátramaradókat, amelyekkel tanítják a halottak alvását.

D. M. Canright, fordította Dr Adrian Bury

Forrás: D. M. Canright, Seventh-day Adventism Renounced, 1914. (A hetednapi adventismust megtagadtam)

Lábjegyzet:
1. Sic. A zsidó levél íróját általában ismeretlennek tekintik manapság.
2. Sic. Az tulajdonképpen Zsoltár 90,10 – Mózes éneke.