A Szellemi Bántalmazás Elemei

Közel húsz évvel ezelőtt (1991-ben) adták ki David Johnson és Jeff VanVonderen „A szellemi bántalmazás rafinált hatása” (eredeti angol: „The subtle power of spiritual abuse”) című könyvüket. Ennek az volt az alapja, hogy egyre több lelkigondozottjuk akadt, aki áldozatul esett káros kontrolnak mind gyülekezetekben, mind szektákban, és ennek következtében komoly pszichés problémákkal küszködtek.
Ha foglalkozunk a szellemi bántalmazás témájával, gyakran találkozunk olyan emberekkel, akiknek ártott többek között a törvényeskedés, az önkényeskedő vezetés, a manipuláció, a túlzott fenyítés, a szellemi megfélemlítés.
Lehetne sok időt azzal tölteni, hogy jó definíciót találjunk a „szellemi bántalmazás” fogalmára, vagy lehetné felsorolni a közös jellemzői a jelenségnek, de talán nem azt kéne megkérdezni, hogy MI EZ, hanem inkább azt, hogy MIÉRT VAN? Miért maradnak emberek bántalmazó kapcsolatokban? Vagy, hogyan kerülnek egyáltalán ezekbe bele? A szerzők azt tételezik fel, hogy az emberek tanulnak áldozatok lenni, vagy megtanulják a tehetetlenséget, mert megtapasztalnak olyan kapcsolatokat, amelyek felkészítik őket, hogy bántalmazzák, ill. nem készítik fel őket, hogy ellenálljanak a bántásnak. Ezek a kapcsolatok az úgy-nevezett „szégyen alapúak”.
„A szégyen alapú kapcsolatok, azok olyan kapcsolatok, amelyek a meggyalázás üzenetén alapulnak: olyan gyenge és fogyatékos vagy, hogy e kapcsolat nélkül nem vagy senki. A szégyen lesz az a ragasztó, amely mindent összetart. Az lesz a mozgatóerő, amely az embert motiválja, hogy bizonyos dolgokat tegye, ill. másokat ne tegye.” (55. o.)
Ha szégyen alapú a család, a csoport, vagy a gyülekezet, akkor valószínűleg olyan üzeneteket küld a tagjainak, hogy: nem szeretnek téged, nem fogadnak el, mert nem is vagy szeretetre méltó se nem elfogadható. Csak akkor szeretünk és elfogadunk, ha és mikor jól viselkedsz. Nem vagy képes semmire, nem vagy értékes, és nem érdemes veled foglalkozni. Egyedül vagy, nem tartozol sehova, semmihez, senkinek.” (55. o.)
„A szellemi bántalmazás rafinált hatása” című könyv 56.-59. oldalán, a szerzők felsorolják a szégyen alapú kapcsolatoknak a következő hét jellemzőjét, amelyek segítenek megmagyarázni azt, hogy miért „tartják fogságban” az embereket a bántalmazó kapcsolatok:
1. NYÍLT MEGSZÉGYENÍTÉS. Dinamikája: Ez a becsmérlés eredetű „szégyelld magad.” Olyan hangosan elhangzott üzenet, amely azt közli, hogy: „veled valami nincsen rendben.”
Hatása: Negatív önkép, akár öngyűlölet.
2. TELJESÍTMÉNYRE VALÓ ÖSSZPONTOSÍTÁS. Dinamikája: Az ember viselkedése fontosabb, mint a személye. A szeretetet és az elfogadást meg kell nyerni azzal, hogy tesz, ill. nem tesz, bizonyos dolgokat.
Hatása: Maximalista lesz, vagy igyekvés nélkül bedobja a törülközőt. Olyan istenképe lesz, hogy az Urat jobban érdekli, mit tesz, mint hitéből származó szeretete. Nem szabad segítséget kérni. Szüksége lesz mások helyeslésére.
3. MANIPULÁCIÓ. Dinamikája: A kapcsolatokat és a viselkedési formákat manipulálják nagyon erőteljes de ki-nem-fejezett szabályok. A ki-nem-fejezett szabályok, viszont, többek között ezeket a meggyalázó üzeneteket közlik.
Kódolás: Az üzeneteket verbális kód által küldik, és a másik embernek kell ezt megfejteni. Például: „Bizonyos emberek nem nagyon törekednek az egységre” azt jelenti, hogy „Csináld meg azt, amit én mondok.”
Hármadik fél használata: Ez azt jelenti, hogy nem mondják meg a dolgokat az illetőnek, hanem üzeneteket küldenek egy harmadik emberrel.
Hatása: Nagyszerű „radar” – érezzük a feszültséget helyzetekben és kapcsolatokban; meg tudjuk fejteni a kódolt beszédet; beszélünk emberekről, de nem ővelük; nehezen bízunk emberekben.
4. BÁLVÁNYIMÁDÁS. Dinamikája: A szégyen alapú kapcsolatrendszer által szolgált „isten” egy olyan bíró, akinek lehetetlen tetszeni, megfelelni. Ezt az istent kitalálták, hogy ráerőltessék a viselkedési normákat.
Hatása: Eltorzult istenkép; szorongás; szükség arra, hogy az ember mások gondolatait, érzéseit, viselkedését irányítsa.
5. FÓKUSZ A HIÁNYOSSÁGOKRA ÉS A SZEMREHÁNYÁSRA. Dinamikája: Gyorsan és mérgesen reagálnak azok ellen, akik nem a rendszer által jóváhagyott módon viselkednek. Nem a felelősségről és a megbízhatóságról van itt szó, hanem a hibáztatásról és a szemrehányásról. A szégyen alapú rendszerben követelik a bűnvallást, hogy tudják, kit gyalázzanak meg.
Hatása: Az az érzés, hogy ha valami nincsen rendben, vagy ha valaki felindult, akkor te vagy az oka. Szükséged van arra, hogy megbüntessenek a hibáidért, hogy jól (ill. legalább „rendben”) érezzed magad. Nem tudsz magadnak megbocsátani.
6. ELHOMÁLYOSULT VALÓSÁG. Dinamikája: A tagoknak az a dolguk, hogy megtagadjanak minden gondolatot, amely eltér a hatalomban levők tanításától. Mindent meg kell tagadni, semmit nem szabad észrevenni, amely szégyent hozhatna a hatalomban levőkre. Kapcsolatot tartani a rendszeren kívüli emberekkel, vagy elmenni a rendszeren kívüli helyekre megveszélyezteti a rendet. Ennek következtében, nem is lehet rájönni, hogy mi a „normális”. A problémákról nem szabad beszélni, tehát, nem oldódnak meg.
Hatása: Feldolgozatlan érzések, szükségek, gondolatok; nem figyelsz a „radarra”, mert „túl kritikus” vagy; úgy érzed, senki nem ért téged; a sajátodtól eltérő véleménytől félsz, vagy veszélyt jelent neked; gyanakvás, félelem másokkal szemben.
7. EGYENSÚLYOZATLAN KÖLCSÖNVISZONYOK. Dinamikája: Vagy túl sokat, vagy túl keveset foglalkozunk egymással. Ebből kifolyólag, a szabályok helyettesítik az emberrel való törődést. Nincsen kapcsolatrendszer, ahol tanulhatunk a cselekvésről és annak következményeiről. Itt az emberek csak egyedül és véletlenül tanulnak az életről.
Hatása: Attól félünk, hogy cserbenhagynak; igényeljük a merev struktúrát; azt érezzük, ha van probléma, nekünk kell ezt megoldanunk; önzőnek érezzük magunkat, ha vannak szükségeink; gátat emelünk „biztonságos” emberek ellen; bűnösnek érezzük magunkat akkor is, ha nem tettünk semmi rosszat.
Ha megértékeljük a szégyen alapú rendszerek által létrehozott érzelmi alapokat, világossá válik, hogy a kapcsolatokban aláaknázzák az őszinteséget és a bizalmat. Ez szintén gátolja az embert abban, hogy növekedjen az Istennel való kapcsolatában. A kölcsönös függőség, ill. az, hogy függünk egy személytől vagy csapattól, megerősödhet egy olyan típusú szégyen alapú rendszerben. Végeredményben, az ember elveszítheti a helyes valóságképét, mert az egyetlen valóság, amelyet ismeri az, amely a szégyen alapú rendszerben található.
Utolsó gondolatként, néhány megjegyzés: Csak olyan valaki előtt szégyenkeznünk kell, akit feljogosítottunk arra, hogy megítéljen minket! Végső soron ez egyedül ISTEN kiváltsága, mert csak Ő ismer igazán! Ha valaki másnak engedjük át ezt az előjogot, nem pedig Istennek, bálványimádást követünk el. Egy hamis isten nem lesz képes alapvető szükségeinket betölteni, ill. bennünket arra képesíteni, hogy valójában belülről tiszták, szentek legyünk, tehát, azért éljük át a veszteség, fájdalom és szégyen érzését. A csalódott vágyakozás miatt, méltatlan bizalom fájdalma jelentkezik. A szégyen a bizalom kudarcának az eredménye! A jogos szégyen különbözik ettől: mert ha elismerjük, hogy egyedül ISTENNEK áll hatalmában meghatározni elfogadhatóságunkat, akkor csak fájdalmat, nem pedig szégyent érzünk egy veszteség, vagy csalódás miatt! A jogos szégyen az ATYÁHOZ való visszatérés alapja, mert szembesültünk azzal, hogy nem bíztunk ISTENBEN.

Források:

Johnson, David és VanVonderen, Jeff, The subtle power of spiritual abuse, Bethany House Publishers, 1991.

Elements of spiritual abuse, Watchman fellowship, Inc., 2000, online:
http://www.watchman.org/cults/precond1.htm

Fábián Erzsébet, személyes közlemény.

Lélek alvás

Miért nem hiszek a lélek-alvásban?

A mostanában felmerült viták és a legújabb gondolataim miatt úgy éreztem, hogy még egyszer írnék valamit e témáról.
Az adventizmussal kapcsolatos tanulmányaimban már foglalkoztam ezzel. Most, pedig, szeretném a lélek-alvás másik változatát is bevonni: olyat, amit ők nem tanítanak. Az érvelés közben igyekszem logikus felépítést is követni.

Mi a lélek-alvás?

A lélek-alvás olyan tanításra utal, miszerint a testi halál és a végleges feltámadás között, az ember nem érzékeli a létezését, mert ő, vagyis az, amit marad belől, ha marad egyáltalán valami, „alszik”. Tulajdonképpen, legalább két csoportba osztódik e fogalom.
Jehova tanúi, a hetednapi adventisták és a krisztadefiánok azt tanítják, hogy az embernek nincsen lelke, illetve szelleme, hanem csak teste van. I.Mózes 2,7 alapján, azt állítják, hogy:

Test + Lélegzet = Élő lélek

Ez azt jelenti, hogy az ember lényegében nem különbözik az állatoktól, és mikor meghal, megszűnik létezni, mert nincs olyan része, amely túléli a halált.
A lélek-alvás másik verzióját mégis elismeri, hogy az embernek van szelleme. Ez, pedig, a test halálakor elalszik, és a feltámadás alkalmával újra felébred.

Az 1. verzióval kapcsolatos problémák

E tanítás első verzióját nem fogadják el a keresztyénség hagyományos felekezetei. Ez, pedig, teljesen jogos, mert komoly problémákat okoz több jelentős doktrínában.

A bűn következményei

Pál ezt írja: „Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt” (Ef 2,1). Egyértelmű, hogy az efezusiak nem voltak testileg, hanem szellemileg halottak. A bűn következtében, az ember szellemében elszakadt Istentől, és semmit nem tehet önmagában, hogy helyreállítsa az Istennel való kapcsolatot. Az emberi szellem megtagadása, pedig, lekicsinyli a bűn következményét, mert talán „jobban igyekezni” majd javít a helyzeten.

Az újjászületés

Jézus azt mondta: „Ami testtől született, test az, és ami Szellemtől született, szellem az. Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek.” (Ján 3,6-7). Ha az embernek nincsen szelleme, akkor nincsen benne semmi, ami újjászülethet. Az újjászületést, tehát, másképpen kellene értelmezni vagy testi, vagy intellektuális módon, így megfosztja azt igazi jelentőségétől.

Igaz imádat

Jézus mondta: „Az Isten szellem, és akik imádják őt, azoknak szellemben és igazságban kell imádniuk” (Ján 4,24). Tovább az előző ponthoz, ha az embernek nincsen szelleme, akkor nincs neki olyan része, amely kapcsolatban lehet Istennel, vagy amely közeledhetik hozzá, hogy imádja. Pál mondja: „Imádkozom szellemmel, de imádkozom értelemmel is, dicséretet éneklek szellemmel, de dicséretet éneklek értelemmel is” (I.Cor 14,15), és ráadásul: „Maga a Szellem tesz bizonyságot a mi szellemünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk.” (Róma 8,16). Ha az emberi szellemet leheletnek értjük, akkor értelmetlenek ezek az igék.

A feltámadás

Pál ismét: „Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is elhozza Jézussal együtt… maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak.” (I.Thessz 4,14.15). Ha az embernek nincsen szelleme, amely a halált túléli, akkor nem marad belőle semmi, ami fel tud támadni. Ő meghal, és a lényeges „énje”, tehát a személyisége eltöröltetik; megszűnik létezni. A feltámadást, tehát, újrateremtésnek, ill. másolatkészítésnek kelleni átértelmezni. Ez talán a legkomolyabb probléma ezzel az elmélettel, mivel az emberi szellem megtagadása logikusan a halottak feltámadásának megtagadásához vezet. Ez, pedig, lényeges keresztény tanítás. Még a mindenható Isten sem tud olyasmit tenni, ami logikus vagy filozófiai képtelenség, pl. valamit visszahozni, ami megszűnt létezni. A halál után, tehát, nem történhet ítélet (Zsidó 9,27), a gonoszok számára nincsen számonkérés, az istenfélőknek, pedig, nincs jutalmazás. Csak az utolsó keresztyén generáció, az, amely átéli az elragadtatás, megkapja majd az örök életet, az összes többi már elpusztult. Ezt pedig, Istent igazságtalanná, sőt, hazuggá teszi.

Krisztológia

Jézus mondta: „Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy aztán újra visszavegyem. … Hatalmam van arra, hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem.” (János 10,17.18.) Ismét: „Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem. … testének templomáról beszélt.” (János 2,19.21.) Ha Jézus úgy halt meg, mint minden ember, akkor az ő személyiség is elpusztult, és az ő feltámadása is „újjáteremtés”. Ebben az esetben, Jézust teremtménynek kéne tekinteni, amely gondolat idegen a Bibliától. Ráadásul, ha három napig nem létezett, hogyan tudta magát feltámasztani a halálból, a fenti igékben tett ígéretei szerint?

A fenti okokból, és az idézett igék miatt is azt állítom, hogy az emberi anyagtalan szellemének megtagadásával járó verziója a lélek-alvásnak logikátlan, és még fontosabban bibliaellenes is.

A 2. verzióval kapcsolatos problémák

Ahhoz, hogy ezt a változatot megértsük, különbséget kell tenni azok között, hogy mi történik a testtel, és mi történik a szellemmel, mikor az ember meghal. Zavarodáshoz vezetett az, hogy ezt nem tették meg. Az egyik különbség az, hogy mi látjuk és tapasztaljuk azt, ami történik a testtel az ember halálakor. Mivel a szellem láthatatlan, pedig, az ezzel kapcsolatos információt csak a Szentírásból meríthetjük.

Az elalvás és a felébredés a fizikális halált és a testi feltámadást jelképezik

Mind az ó-, mind az újszövetség használja az alvást és az ébredést, mint jelképek, ill. metaforák a halálra és a feltámadásra. Például: „Azok közül, akik alszanak a föld porában, sokan felébrednek majd: némelyek örök életre, némelyik gyalázatra és örök utálatra.” (Dán 12,2); „Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanak lennétek az elhunytak felől [görög: azok felől, akik elaludtak], és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük.” (I.Thessz 4,13). Olyan igéket úgy lehet megérteni, hogy a még élők szempontjából látott testi halálra utalnak.
Azt hiszem, hogy azért használják ezt a metaforát, egyrészt, mert a fizikális halál hasonlít az elalváshoz, és másrészt, mert a keresztyén számára a halál csak ideiglenes állapot, mert feltámadunk a halálból. Arra utal, hogy a halál nem annyira végleges, mint látszik, mivel várjuk a halottak feltámadását. Nem hiszem, pedig, hogy e beszédfordulat alapján szabad lenne következtetéseket levonni a lélek állapotával kapcsolatosan.

Az alvás testi szükséglet

Tudjuk, hogy a természetes alvás fizikális szükséglet. A világban élő lények, mind az ember, mind a különféle állatok, igénylik a rendszeres alvást az egészséges életvitelhez. A Bibliában, pedig, nincsen semmi, ami arra utal, hogy a különféle szellemi lényeknek szükségük lenne az alvásra, vagy akár képesek lennének aludni.

A Bibliában soha nem találkozunk alvó szellemekkel

Isten szellem (Ján 4,24) és Ő nem alszik: “Bizony nem szunnyad, nem alszik Izrael őrizője” (Zsolt 121,4 – szintén Ján 5,17). Az angyalok is szellemi lények (Zsidó 1,14), és néhányan közülük „szünet nélkül, éjjel és nappal” dicsőítik Istent a mennyben (Jel 4,8). Le lehet vonni a következtetést, hogy nincsen szükségük alvásra.
A Biblia azt is tanítja, hogy az embernek is van szelleme (pl. I.Kor 2,11), amely túléli a halált (pl. Máté 10,28; II.Kor 5,8). A Bibliában nagyon ritkán találkozunk emberi szellemekkel a halál után, de ha találkozunk velük, minden esetben ébren vannak, soha nem alszanak. Idézem a következő incidenseket:

Sámuel próféta megjelenik Saul királynak (I.Sám 28).
A halottak szellemei köszöntik Babilon királyát, mikor ő is meghal (Ézs 14,9-11).
Mózes megjelenik Jézusnak a megdicsőülés hegyén (pl. Máté 17,3 – Illés elragadtatott, Mózes pedig meghalt).
A gazdag és Lázár története (Lukács 16,19-31).
A mártírok az oltár alatt a mennyben kiáltanak Istenhez (Jel 6,9-11).

Körülbelül annyi van, és természetesen, okokat lehet találni, találták is azokat, hogy miért kell eltekinteni ezektől. Másrészt, ellentétben ezzel az öt esettel, ahol olyan emberi szellemekkel találkozunk haláluk után, akik ébren vannak és kommunikálnak, egyetlen egy ige nincs, akár ó-, akár újszövetségi, ahol alvó lelkekkel vagy szellemekkel találkozunk.
Lehetne mondani, hogy az „alvás” képletes beszéd, és a lélek nem úgy alszik, mint a test. Arra válaszolnék, hogy a Biblia még képletes igében sem mondja, hogy a lélek alszik, tehát, nem szükséges akár milyen beszédnek elfogadni.
Lehetne mondani, hogy Isten képes lenne az emberi lelket „elaltatni”, akkor is, ha nem normális, hogy a lélek alszik, mert Ő mindenható.
Arra válaszolnék, hogy Isten igenis képes lenne arra, de a Bibliában sehol nem olvassuk, hogy Ő ezt teszi.
Semmi okot nem találok arra, tehát, hogy feltételezzük az alvó lelkek létezését, amely olyan információ, amit csak a Bibliából tudhatnánk, a Biblia, pedig, nem ismeri ezt a fogalmat.

Befejezés

A fizikális halálra és a feltámadásra utal a Szentírás az alvás és felébredés metaforával. Ez semmit nem mond nekünk a szellem állapotáról. Mikor a keresztyén meghal, eltávozik a szelleme, hogy Krisztusnál legyen, aki a földre majd visszahozza magával ezt a szellemet, ahol új testtel egyesül a feltámadásban.
A testtel és szellemmel történtek közötti különbséget az István halálával kapcsolatos történetben látható: „Amikor megkövezték Istvánt, így imádkozott: ,Úr Jézus, vedd magadhoz szellememet!’ Azután térdre eset, és hangosan felkiáltott: ,Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” És amikor ezt mondta, elaludt.” (Ap. Csel. 7,59).

Tanulmányok az Adventizmusról VI

8

Mihály, Mózes és a Vének

1. Mihály arkangyal

J. Mark Martin volt adventista pásztor ezt állítja, hogy: „Az eredeti adventista úttörők az arianizmust tanították, ami szerint Jézus nem az Isten fia, a Szentháromság második személye. Azok, akik ebben a hamis doktrínában hisznek, azt tanítják, hogy Jézus egy magas rangú angyal. Azok, akik ma terjesztik ezt az eretnekséget, azt tanítják, hogy Jézus Mihály arkangyal. Ez a korai adventista tévtan megjelent az egyház által kiadott könyvek és cikkek közül néhányban is.” 1
Azok közé, akik ezt tanították, tartoztak James White, Ellen férje, és Uriah Smith, aki Dániel és Jelenések könyvéről írt kommentárokat, amiben találhatók az adventisták által még mindig elfogadott magyarázatok.
1931 óta, az adventista egyház hivatalosan elfogadja a Szentháromság doktrínát, de megtartották azt a fogalmat is, hogy Mihály Jézus, mivel Mrs. White ezt tanította. Például: „Mózes a halálon ment át, de leszállt Mihály és életet adott neki, mielőtt a teste romlottságot látott volna. Sátán akarta megtartani a testet, a sajátjának vallotta; de Mihály Mózest feltámasztotta, és a mennybe vitte. Sátán keservesen panaszkodott Isten ellen … de Krisztus az ellenségét nem dorgálta meg … ” 2
Úgy tűnik viszont, hogy ezt a tanítást nem minden irányzata az egyháznak hangsúlyozza. Mikor megkérdezték John Surridge angol adventista szóvivőtől, azt tanítják-e hogy Jézus Mihály, azt mondta: „El kell ismernem, hogy erről nem hallottam sokat. Utánanéztem pedig, és meg tudom mondani Önnek, hogy állítólag az egyház közel 40 évvel ezelőtt megbeszélte ezt az ügyet, és azt döntötték, hogy Mihály pontos azonosítása nem elég fontos, hogy sokat foglalkozzunk vele.” 3
Az adventisták ma nem tanítják, hogy Jézus Mihály, azaz, hogy ő egy angyal, hanem azt, hogy Mihályként jelent meg Jézus az ószövetségben.
Tudjuk, hogy Jézus nem egy angyal, mert Ő: „Annyival feljebbvaló az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt náluk. Mert az angyalok közül kinek mondta valaha: „Az én fiam vagy! Ma fogadtalak fiammá téged!” (Zsidó 1: 4-5; lásd szintén 1: 13).
Sok teológus viszont azt tanítja, hogy az ószövetségben néhány helyen megjelenő „ÚR angyala” Jézus Krisztus, az inkarnációja előtt, mert azonos az ÚRral, (I. Mózes 16: 11-13; Bírák 13: 20-23) és elfogadja az imádást (IV. Mózes 22: 31-32), amit egy angyal nem tesz (Jel 22: 8-9). Ugyanazt lehet állítani az „ÚR seregének a vezéréről” is, aki megjelent Józsuénak a jerikói csata előtt (Józsué 5: 13-15).
Isten fia tehát megjelent embereknek az ószövetségben. A kérdés az: Mihály számít-e egy olyan megjelenésnek? Vizsgáljuk meg a Mihállyal kapcsolatos igéket.
Mihály arkangyal szerepel a következő versekben: Dániel 10: 13; 10: 21; 12: 1; Júdás 9; Jelenések 12: 7.
A Mihály név héberül מיכאל - míchá’él, ami azt jelenti, hogy „ki olyan, mint Isten?” A görög szövegben, így van írva: Μιχαηλ. Az ószövetségben, ebben a formában, ez 9 vagy 10 embernek a neve (IV. Mózes 13: 13; I. Krón 5: 13; 5: 14; 6: 25; 7: 3; 8: 16; 12: 21; 27: 18; II. Krón 21: 2-4; Ezs 8: 8), és míchal formában Saul király fiatalabb lányának a neve (I. Sám 14: 49). Ezek az emberek mind nem lehetnek Jézus Krisztus megjelenése. A név jelentése alapján nem szabad olyan következtetést levonni.
Dániel 10: 13 így hangzik: „A perzsa birodalom vezére ugyan utamat állta huszonegy napig, de Mihály, az egyik legfőbb vezér, segítségemre jött.” A tanulmányunk számára fontos része a mondatnak, különböző fordításokban, így szól:

Új fordítás: „Mikáél, az egyik legfőbb vezér”
Károli: „Mihály, az egyike az előkelő fejedelmeknek”
Új katolikus: „Mihály, a legfőbb fejedelmek egyike”
Angol (NIV, KJB és NASB): „Michael, one of the chief princes”
Vulgata: Michael unus principum primorum
LXX: „Μιχαηλ είς των αρχοντων”

Mindezek megegyeznek az eredeti héberrel, ami így hangik: מיכאל אחד השרים חראשנים - míchá’él ’achad hasszárím hár’ísóním” – szóról szóra fordítva: „Mihály, egy a fejedelmek a legfőbbek”
Azért, a „legfőbb fejedelmek” kifejezés többes számban van, a főnév is meg a melléknév is, mert így működik a héber nyelvtan, és Mihály ezeknek az egyike.
A héber שר szar - tsz. שרים szárím szónak a jelentése vezér vagy fejedelem. Emberi vezér lehet (II. Krón 25: 1), Jézus a „békesség fejedelme,” (Ézs 9: 6) és valószínűleg Isten a „fejedelmek fejedelme” (Dániel 8: 25). Dániel könyvében többször angyali lényre vonatkozik, pl. „A perzsa birodalom vezére” (Dán 10: 13, 20), „a görögök vezére” (10: 20). Mihály szintén ezeknek az angyaloknak az egyike lenne.
A többi Dániel vers így hangzik: „Senki sincs, aki velem tartana azok ellen, csak Mihály, a ti vezéretek” (10: 21); „Abban az időben eljön Mihály a nagy vezér, aki a te néped mellett áll” (12: 1). Ebből sokat nem lehet következtetni. Jézus lehet az, aki a zsidó népnek az oltalmazója, de egy olyan apokaliptikus jellegű szövegben, az éppen olyan könnyen egy fő angyal lehetne. A 12. részben hamarosan bekövetkező feltámadás természetesen csak Jézus munkája lehet, de a szövegben nincsen megírva, hogy Mihály részt vesz ebben.
Ezek után, lehetne mondani, hogy vannak igék Dániel könyvében, aminek alapján lehetne állítani, hogy Mihály Jézus. Véleményem szerint pedig, a döntő az, hogy ő csak az egyike egy bizonyos csoportnak, és ez nem vonatkozhat Jézusra, aki egyedi lény. Ezért, Dániel könyvéből inkább azt kéne következtetni, hogy Mihály nem Jézus.
Mihály neve egyszer szerepel a Jelenések könyvében, szintén egy apokaliptikus mű, és megint harcban találja magát. „És háború támadt a mennyben: Mihály és angyalai harcra keltek a sárkánnyal, és a sárkány is harcra kelt angyalaival együtt…” (Jel 12: 7). Ez éppen olyan könnyen főangyal vagy Jézus jelképe lehetne. Ez alapján nem lehet dönteni.
Az arkangyal szó görög eredetű (αρχαγγελος), és azt jelenti, hogy: „főangyal” vagy „angyali fejedelem.” A következő rokonszavak szintén néha szellemi lényekre vonatkoznak: „αγγελος” (hírnök – Máté 1: 20), „αρχη” (uralkodó – Róma 8: 38), „αρχων” (kb. hatóság – az újszövetségben általában emberi autoritást jelent, de vö. Dán 10: 13 LXX fordítása).
Az arkangyal szó csak kétszer fordul elő a Bibliában. Egy olyan ritka szó jelentését nehéz lenne kideríteni csak a Biblia alapján, de az arkangyal jól ismert fogalom volt a szövetségközti zsidó irodalomban. Erről többet a következőkben.
Nézzük először az igéket. Az elsőt fordítom a görögből, mert az új fordítás nem túl jó. „Mert maga az Úr, parancskiáltással, arkangyal hangjával és Isten harsonájával, le fog szállni a mennyből, és a Krisztusban elhunytak fel fognak támadni először.” (I. Thessz 4: 16). Tudjuk, hogy Jézus szavára támadnak fel a halottak. „Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, hallani fogják az (Emberfia) hangját, és kijönnek…” (János 5: 28-29). Nem egyértelmű, de véleményem szerint, a parancsszó, az arkangyal hangja és a harsonaszólás nem egy és ugyanaz, hanem három külön dolog. 4 Ha így van, akkor az Emberfia hangja megegyezik a parancskiáltással, és nem az arkangyal szavával. Ez ige alapján azt állítani, hogy az arkangyal Jézus, nagyon bizonytalan és spekulatív.
Az utolsó ige Júdás 9: „Pedig még Mihály arkangyal sem mert káromló ítéletet kimondani, amikor az ördöggel vitatkozva küzdött Mózes testéért, hanem azt mondta: „Dorgáljon meg téged az Úr!””
A „nem mert” kifejezés görögül ουκ ετολμησεν. A lexikon szerint, a τολμαω szó azt jelenti, hogy merni, bátorságot venni, elég bátor lenni, merészelni. Negatív formában fordul elő a következő igékben: Máté 22: 46; Márk 12: 34; Lukács 20: 40; János 21: 12; Ap. Csel. 5: 13, 7: 32; Róma 10: 18; 2 Kor 10: 12, és azt jelenti, hogy valaki nem mer tenni valamit, mert tart a következményektől. Nem hiszem, hogy feltételezni lehetne Jézusról, hogy akármit nem merne tenni.
Igaz, hogy az ÚR angyala ugyanazokat a szavakat használja Sátán ellen a Zakariás 1: 2-ben, de miért jelentse azt, hogy az ugyanaz a személy? Nincs megírva ott, hogy az ÚR angyala nem mert szólni Sátánnak.
Térjünk vissza Júdáshoz. Az ősegyházban, sokáig a vitatott könyvek közé tartozott Júdás levele 5, mert apokrif forrásokra utal. Pl.: „Ezekről is prófétált Énók, aki Ádámtól számítva a hetedik volt, amikor így szólt: „Íme, eljött az Úr szent seregeivel, hogy ítéletet tartson mindenek felett, és megbüntessen minden istentelent minden istentelenségért, amelyet istentelenül elkövettek, és minden káromló szóért, amelyet istentelen bűnösökként ellene szóltak.” (Júdás 14-15). Ez a prófécia nem található az ószövetségben, viszont vedd össze: „És íme! A szentjeinek tízezreivel jön, hogy ítéletet végezzen mindenek felett, és rontson minden istentelent, és minden embert meggyőzzön az istentelenségéről, amit istentelenül elkövetett, és minden kemény dologról, amelyet istentelen bűnösök ellene szóltak. (I. Énók 1: 9).
Júdás és az első olvasói jól ismerhették Énók első könyvét. A legtöbb kommentátor szerint, ez egy kr. e. első szádadból származó zsidó pszeudepigráf mű, és sokat lehet tanulni belőle az akkori zsidóság elképzeléseiről. Az őskeresztények tisztelték ezt a könyvet, és Justinus Martyr, Irenaeus és alexandriai Clemens idéznek belőle. A negyedik századi Egyházatyák pedig elítélték és betiltották, és emiatt sokáig elveszett. A XIX. század elején viszont, Alexandriában előkerült az etióp fordítása, amit angolra fordítva kiadták 1821-ben. Azóta, a holttengeri tekercsek közül is előkerült.
Első Énók az egyike a népszerű szövetségközti apokaliptikus műveknek, amelyek építenek Dániel könyvére, de sokkal bonyolultabb angelológiát tartalmaznak. Mihály nagyon gyakran szerepel ezekben a könyvekben, de ő nem az egyetlen arkangyal: „És Mihály angyal, egyike az arkangyaloknak, jobb kezemet fogta…” (I. Énók 71: 2); „Olyan minden világítótest képe és vázlata, amelyet Uriel arkangyal, a vezetőjük, mutatott nekem.” (I. Énók 79: 6). Egyik helyen, a könyv 7 arkangyalt nevez: (angol helyesírással) Uriel, Raphael (aki Tóbiás könyvében szerepel – pl. „Isten… elküldte Ráfael angyalt, hogy gyógyítsa meg mindkettőt” – Tóbiás 3: 17), Raguel, Michael, Saraquael, Gabriel és Remiel (I. Énók 20: 1-8). Más helyen, négyen állnak Isten trónja körül: Michael, Raphael, Gabriel és Phanuel (I. Énók 40: 8-10).
Nem akarom e miatt azt állítani, hogy mindez megegyezik a valósággal, hanem azt, hogy mikor az első keresztyének hallották az arkangyal szót, egy magas rangú angyalra gondoltak volna, és nem egy egyedi lényre, aki azonos Isten fiával. Ha tudni akarjuk, hogy mit jelent egy ritka szó, akkor nem csak az etimológiát kell figyelembe venni, hanem az akkori használatot is.
Néhány egyházatya azt állítja, hogy Júdás, mikor utal Mihály és Sátán Mózes feletti vitájára, egy másik apokrif könyvből idéz, aminek a címe Mózes Testamentuma vagy Mózes Mennybevitele. Például, Origénesz ezt írja: „A teremtés könyvében, a kígyót leírják, ahogy Évát csábította, amivel kapcsolatban, a Mózes Mennybevitele című műben (egy kis értekezés, amit Júdás apostol említ a levelében), Mihály arkangyal, mialatt vitatkozik az ördöggel Mózes testére vonatkozóan, mondja hogy a kígyó, az ördög ihletése alatt, Ádám és Éva bűnbeesésének az okozója volt.” 6
Azzal kapcsolatban, hogy Júdás olyan irodalomból idéz, meg kell jegyezni, hogy ez nem azt jelenti, hogy ezeket a könyveket Istentől ihletettnek tartotta, meg azt sem, hogy mi is annak tartsuk. Pál apostol néha görög költőket használ, hogy hangsúlyozzon egy bizonyos pontot, azaz: Aratus (Ap. Csel. 17: 28), Menander (1 Kor 15: 33), Epimenides (Titusz 1: 12). „Olyan gyakorlat nem azt föltételezi, hogy az idézetek, vagy a könyvek, amiből származtak Istentől ihletettek. Annyit jelent, hogy a biblikus szerző az idézeteket hasznosnak találta, hogy megerősítse, tisztázza, vagy illusztrálja a mondanivalóját.” 7
Azt is kell mondani, hogy általános alapelve a Bibliamagyarázatnak, hogy ne alapítsunk fontos tanítást egy példázat vagy illusztráció részleteire. Júdás 9-ben, nem az a szerző szándéka, hogy tanítson részleteket Mózes haláláról vagy Mihály lényéről, hanem hogy illusztrálja a hamis tanítók hozzáállását. A második levelében, Péter foglalkozik ugyanazzal a témával, azért, érdekes összehasonlítani a két szakaszt.
„Ezek vakmerők, elbizakodottak, akik attól sem rettegnek vissza, hogy az angyalfejedelmeket káromolják, holott még az angyalok sem mondanak ezekre az Úr előtt kárhoztató ítéletet, pedig erőben és hatalomban nagyobbak náluk. Ezek pedig azt káromolják, amit nem ismernek, mint az oktalan állatok, amelyek természettől fogva megfogásra és levágásra valók; de hozzájuk hasonlóan is fognak pusztulni.” (II. Péter 2: 10-12).
„De mindezek ellenére ezek az álmodozók is ugyanúgy beszennyezik a testüket, megvetik az Isten felségét, káromolják az angyalfejedelmeket. Pedig még Mihály arkangyal sem mert káromló ítéletet kimondani, amikor az ördöggel vitatkozva küzdött Mózes testéért, hanem azt mondta: „Dorgáljon meg téged az Úr!” Ezek viszont káromolnak mindent, azt is, amit nem ismernek; amit pedig oktalan módjára ösztönösen ismernek, abba belepusztulnak.” (Júdás 8-10).
Péter azért az angyalokat használja illusztrációnak, Júdás viszont, Mihály arkangyalt, de a lényeg ugyanaz.
Összefoglalva tehát, azt állítom, hogy Jézus Krisztus nem jelent meg Mihály arkangyalként az ószövetség idején, és a fő indokaim a következők:
Biblikus:
1. Mihály csak az egyike a legfőbb fejedelmeknek (arkangyaloknak?), es
2. Nem merte Sátánt megdorgálni.
Történelmi:
3. Az arkangyal szó nem jelentett volna egyedi lényt az első olvasók számára.

2. Mózes

Most térjünk Mózeshez. Mrs. White azt állítja, hogy Mózest Jézus feltámasztotta a halálból. Lásd fönt, 2 és: „Az angyalok Mózest eltemették, de leszállt hamar Isten fia és a halálból feltámasztotta, majd a mennybe vitte föl.” 8
Mindenek előtt meg kell mondani, hogy ez nincsen megírva a Bibliában. Mózes halálát írja le V. Mózes 34: 5-7: „Ott halt meg Mózes, az ÚR szolgája, Móáb földjén, az ÚR akarata szerint. És eltemette őt a völgyben, Móáb földjén, Bét-Peórral szemben. Senki sem tudja a mai napig sem, hogy hol van a sírja. Százhúsz éves volt Mózes, amikor meghalt, nem homályosodott meg a szeme, és nem hagyta el életereje.”
A legkisebb utalás sincs meg az ószövetségben, hogy Mózes holtteste nem maradt meg abban az ismeretlen sírban. Sőt, Józsuénak azt mondta Isten: „Az én szolgám, Mózes, halott. Most azért, indulj…” (Józsué 1: 2). Júdás 9 azt írja, hogy vitatkoztak Mózes holttestén, de nem írja, hogy miért, meg azt sem, hogy mi történt vele azután. Azért spekulálni lehet, úgy-e? És természetesen, mindenki spekulál a saját teológiai elképzelései és előítéletei szerint. Milyen lehetőségek vannak?

1. Júdás idéz egy szövetségközti zsidó legendát, amely egy apokrif könyvben le van írva, mivel ez jól illusztrálja a hamis tanítókról szóló mondanivalóját, de nem akarja ezzel állítani, hogy ez az esemény valaha megtörtént.
2. Ez az esemény mégis megtörtént, annak ellenére, hogy nem ihletett forrásból származik, mert benne van a Bibliában.

Véleményem szerint, mind a két lehetőség elfogadható. Az első esetben, Júdás levelét még mindig Istentől ihletettnek tekintjük, de nem építünk tanítást egy illusztráción. Tételezzük fel, pedig, hogy a kettes a jó. Azért, mit lehet következtetni? Megint, több lehetőség van.
Egy jó dolog lenne megszerezni és elolvasni a Mózes Mennybevitele című könyvet, mert ebből tudnánk meg, hogy miről vitatkoztak és mi történt azután. Néhány egyházatya utal a könyvre, de sajnos, csak az eleje maradt fönn, ami apokaliptikus módon jelképesen leírja a történelmet Mózes idejétől, Heródes idejéig, de a vége, amiben Mózes halála lenne, elveszett. 9 Akkor, Júdás 9 alapján hogyan lehet spekulálni?

A. Mózes feltámadt és testben vitetett föl a mennybe.

Ez nem új elmélet. Augustinus azt állítja, hogy a keresztyének hiszik, hogy Énók, Mózes és Illés a mennyben vannak. 10 Sajnos, nem ad részleteket.
Egy katolikus tanulmányban, amelyben próbálja bebizonyítani Mária mennybemenetelét, Mischewski mondja Énók és Illés esetét, hogy mutassa, hogy „olyan van.” Ezután, ezt írja: „Júdás utal arra, hogy mi történhetett Mózessel a halála után, és Júdás 9-ben idéz a Mózes Mennybevitele című könyvből. Jogosnak tűnik spekulálni, hogy Mózes testben vitetett föl a mennybe, mivel a megdicsőülésnél, Mózes megjelent Illéssel, akiről világosan meg van írva, hogy felvitetett a mennybe.” 11 (Szerző hangsúlya). Mario Derksen, pedig, egy másik katolikus, megcáfolja, hogy Mózes testben van a mennyben, az alapján, hogy Jézus csak saját feltámadása után támaszthatta volna fel. 12 Többet erről később.
Mózes testéről, ezt mondja Faussett: „Sátán, a halál hatalma birtokosa, ellenállt a feltámasztásának, mivel Mózes Meribánál vétkezett, és az egyiptomi embert meggyilkolta. Hogy Mózes teste támadt fel, látszik abból, hogy jelen volt Illéssel és Jézussal (akik testben voltak) a megdicsőülésnél: a mintája és záloga a jövendő feltámadás utáni királyságnak, amelyet bevezetik, mikor Mihály feláll Isten népéért. Minden diszpenzáció alatt azért, mintája és záloga adatott a jövendő feltámadásnak: Énók a pátriárka, Mózes a lévita, és Illés a próféta.” 13 Csak Illés és Énók esetén nem így van, mert nem támadtak fel, és Mózesről olyasmi sincsen megírva.
Valószínűbb inkább, hogy a megdicsőülés hegyén Mózes a törvénynek és Illés a prófétáknak a képviselője. Egy másik gondolat az, hogy Mózes képviseli azokat a szenteket, akik a halálon át kerültek Isten országába, mire Illés azokat, akik élnek, és várják az elragadtatást. 14

B. Mózes halála után az angyalok eltemették.

Mózes egyedül volt mikor meghalt. Josephus szerint, Isten elrejtette a testét a zsidók elől. 15 Isten elküldte Mihályt, hogy eltemesse, de Sátán azt akarta, hogy a zsidók megtalálják a testet, és bálvánnyá tegyék, ugyanúgy, mint később a rézkígyót. Mihály megnyerte a vitát, és az angyalokkal együtt, eltemette a holttestet. 13, 16 Ez mindenkeppen megegyezik a Bibliával.
De ha így van, akkor a mű címe miért Mózes Mennybevitele? Valószínűleg e könyvre utalva, Alexandriai Clemens ezt írja: „Józsué, Nún fia, azért, duplán látta Mózest mikor a mennybe vitetett fel: egy Mózest az angyalokkal, és egyet a hegységen, akit hasadékaiban temetkezéssel tisztelték.” 17
Most én spekulálok egy kicsit. Talán ugyanaz történik itt, mint egy másik apokrif könyvben, aminek a neve Mózes Apokalipszisa. Ez a könyv Ádám és Éva haláláról szól. Ahogy közeledik a halál, Ádám aggódik, mert nem tudja, hogy Isten hogyan fogadja őket. Isten elküldi Mihályt és az angyalokat, hogy rendezzék az ügyet. Mikor meghal a pár, felkísérik a szellemüket a mennybe, ahol várják a feltámadást, és megmutassák a fiaiknak, hogy hogyan temessék el a holttesteket.
Azért, ez elmélet szerint, és az akkori zsidó elképzelésekkel összhangban, a Mózes Mennybevitele című apokrif könyv végén ez történik: Mózes meghal, és az angyalok fölkísérik a szellemét a mennybe. Ez sokatlan lett volna, mert a legtöbben a Seolba szálltak alá. Sátán vitatkozik Mihállyal, mert azt akarja, hogy megtalálják a holttestet, de nem nyeri meg a vitát, és az angyalok eltemetik. Hogy ez mennyivel egyezik meg a valósággal, az egy másik kérdés.

C. Mózes teste a zsidó népet jelképezi.

Faussett megint: „Figyelemre méltó, hogy ugyanazt a megdorgálást használta az ÚR angyala, aki Jehova második személye, Zakariás 3: 2-ben, mikor Sátán ellen közbenjár Jósuáért, aki a zsidó nép képviselője. Ebből kiindulva, többen gondolják, hogy itt is „Mózes teste” az Isten előtt tisztátalanságáért megvádolt zsidó gyülekezetet jelenti. Sátán követeli, hogy az isteni igazság forduljon Izrael ellen, de megdorgálja az ÚR, aki „Jeruzsálemet választotta.” Azért, amint a keresztyén egyház Krisztus teste, ugyanúgy a zsidó gyülekezet Mózes teste.” 13
Tényleg nehéz döntést hozni olyan kevés és vegyes anyag alapján. Nem végeztem a témával, de most továbbmegyek. Egyelőre ismételjünk néhány fontos pontot:

1. A Bibliában meg van írva, hogy Mózes meghalt és eltemettetett.
2. Nincsen megírva, hogy feltámadt.
3. Az igéket, amelyek alapján ezt feltételezik, másképpen lehet értelmezni.

3. A Vének

Még mindig a feltámadással kapcsolatosan, foglalkozzunk a vénekkel. Jelenések 4-ben, 24 vén ül Isten trónja körül. Ezekre nagyon sok magyarázat van. Az adventisták mondják, hogy elragadtatott és feltámadt szentek ők, közöttük Énók (I. Mózes 5: 24 – „Énók az Istennel járt, és egyszer csak eltűnt, mert magához vette őt Isten”), Illés (II. Kir 2: 11 – „hirtelen egy tüzes harci kocsi jelent meg tüzes lovakkal, és elválasztotta őket egymástól. Így ment föl Illés forgószélben az égbe”), Mózes (Júdás 9 alapján) valamint a következők is:
„A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek.” (Máté 27: 52-53). Ez Jézus kereszthalálakor megtörtént. Az ige nem mond többet róluk. Efezus 4: 8 alapján („Felment a magasságba, fogságba vitt foglyokat, ajándékokat adott az embereknek”) azt állítják, hogy mikor a mennybe szállt föl, Jézus magával vitte őket. Ők azért a feltámadás első zsengéje, vagy a felmutatott kéve lennének.
Lásd Mrs. White: „Az Atyja jelenlétébe lép. Mutat a megsebzett fejére, az átszúrt oldalára, az elrontott lábaira. Emeli a szegnyomokat viselő kezeit. Mutat a győzelmének a jeleire; Istennek a kévét mutatja be, illetve azokat, akik vele együtt támadtak fel, mint a képviselői a nagy sokaságnak, amely a sírból előjön a visszajövetelekor.” 18
Nézzük az első zsenge ünnepet: „Ha bementek arra a földre, amelyet én adok nektek, és aratjátok annak termését, vigyétek el aratásotok első kévéjét a paphoz. Az mutassa fel a kévét az ÚR előtt, hogy kegyelemben részesüljetek. A szombat után következő napon mutassa fel azt a pap.” (III. Mózes 23: 10-11).
A zsidó ünnepek mind tipizálják Jézus munkájának valamilyen aspektusát (Kol 2: 16-17; Zsidó 10: 1), pl. a Páska ünnep Jézus kereszthalálát (III. Mózes 23: 4-8; I. Kor 5: 7).
Feltételezem, hogy az első zsenge ünnep Jézus feltámadását jelképezi, és nem a huszonnégy vénét, a következő okokból:

1. Jézus meghalt Páskakor, amely abban az évben péntekre esett. (Márk 15: 42). Az ige azt írja, hogy ezek a szentek feltámadtak ugyanakkor, mikor Jézus meghalt, szétszakadt a templomban a kárpit, és megszólalt a százados (Máté 27: 50-54). Akkor, még mindig péntek volt.
2. A zsenge ünnep a Páska ünnep után van, és ráadásul a szombat utáni napon. Ezen a napon, a hét első napján, támadt fel Jézus (Márk 16: 9).
3. Pál kifejezetten azt írja, hogy Jézus Krisztus az első zsenge a halottak közül (I. Kor 15: 20). Ebben a részben Pál érve az, hogy mivel Krisztus feltámadt, akkor a szentek is fel fognak támadni. Csak Krisztussal kapcsolatban használja az első zsengének a képét. Ha ezek a szentek része voltak a végleges feltámadásnak, és tényleg ennek az első zsengéje, miért nem említi meg? Megerősítette volna az érvét, hogy igenis van feltámadás.
4. A korinthusi gyülekezetnek küldött levelében, római Clemens, aki kr. u. 100-ban halt meg, ezt írja: „Fontoljuk meg, szeretteim, miképpen az Úr állandóan bebizonyítja nekünk, hogy jövendőbeli feltámadás következik, amelynek az első zsengéjéül adta az Úr Jézus Krisztust mikor a halálból támasztotta fel.” Ez arra mutat, hogy az ősegyház az első zsengeként Jézust értette.
5. Ha a kéve ünnep nem jelképezi Jézus feltámadását, akkor az ünnepek között nincsen más, amely utalna erre a nagyon fontos eseményre.

A Biblia szintén azt tanítja, hogy Jézus volt az első, aki feltámadt a halálból. Erre: „Ámde Krisztus feltámadt a halálból, első zsengeként a halottak közül” (I. Kor 15: 20).
„Ő a feje a testnek, az egyháznak, ő a kezdet, ő az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben ő legyen az első.” (Kol 1: 18).
„kegyelem nektek és békesség… Jézus Krisztustól, a hű tanútól, aki elsőszülött a halottak közül, és a föld királyainak fejedelme” (Jel 1: 4-5).
„és semmit nem mondok azonkívül, amit Mózes és a próféták megjövendöltek: a Krisztusnak szenvednie kell, és mint aki elsőnek támadt fel a halottak közül, világosságot fog hirdetni a népnek és a pogányoknak” (Ap Csel 26: 22-23).
Ámbár voltak emberek mind az ószövetségben, mind az újszövetségben, akik feltámadtak, de a végleges feltámadásnak az elseje Jézus Krisztus volt, és a sorrendje látszik ebből: „Krisztusban is mindnyájan életre kelnek. Mindenki akkor, amikor sorra kerül: Krisztus az első zsenge, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi. Azután jön a vég…” (I. Kor 15: 22-24).
Jézus feltámadása után negyven nappal, a mennybe szállt föl (Ap Csel 1: 9-11). A visszajövetelét még mindig várjuk, és azért, Jézus az egyetlen, aki eddig véglegesen feltámadt a halálból. Jézus előtt senki másról nincsen megírva, hogy feltámadt és fölvitetett a mennybe.
Az Efezus 4: 8 kapcsán, Wesley-t idézem: „A magasságba fölszállva, fogságot fogságba vitte – diadalmaskodott az ellenségei fölött, akik a Sátán, a bűn és a halál; ezek ezelőtt rabságban tartotta a világot. Ez a régi győztesek szokására utal, akik a legyőzötteiket utánuk láncban vitték. És, amiképpen ők a győztes harcból visszatérve adományt szoktak adni a népnek, ő ajándékokat adta az embereknek – a Szellem… ajándékait.” 19
A „fogságot fogságba vinni” kifejezés jól ismert fogalom volt a római világban, és a legyőzött ellenség kigúnyolására vonatkozik, nem a kiszabadított rabok hazavitelére. Jézus győzedelmes felvonulásáról olvasunk szintén a Kolossé 2: 15-ben: „Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmosságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és diadalmaskodott rajtuk benne.”
Összefoglalva tehát, a huszonnégy vén nem lehet a feltámadás első zsengéje, se nem feltámasztott és már a mennybe fölvitetett emberek egyáltalán, mert:

1. Jézus Krisztus a feltámadás első zsengéje.
2. Jézus Krisztus az első és eddig az egyetlen, aki véglegesen feltámadt.
3. Ki van zárva, tehát, hogy Krisztus előtt, Krisztussal együtt, vagy Krisztus után mind a mai napig akárki támadt volna fel véglegesen, és a mennybe vitetett volna fel.

Hasonlóképpen, Mózes nem támadhatott fel, mert:

1. Meg van írva, hogy meghalt és eltemettetett.
2. Nincsen megírva, hogy feltámadt.
3. Jézus volt az első.

Apropó, Mária mennybevitele emiatt szintén ki van zárva!
Végezetéül, megemlítem, nagyon röviden, néhány ismert kommentátor elméletét arról, hogy mit jelent a huszonnégy vén. A következő javaslatok vannak:

1. Az egyik legrégebbi elmélet az, hogy ezek a szentek a mennyben, aki várják a végleges állapotot. Azért 24, mert vagy a 12 zsidó törzsöt plusz a 12 apostolt, és így az egész egyházat képviselik, vagy a 24 papi beosztást (I. Krón 24: 1-19). (John Gill, Matthew Henry).
2. A szentek a mennyben az elragadtatás után. (John Darby).
3. Angyali lények (Johnson, Beasley-Murray, George E. Ladd).

Nem találtam más kommentárt, amely megemlítette az adventista magyarázatot. Ne hogy dogmatikus legyek, de nekem a legjobban tetszik a hármas, a következő okokból:
a) A vének ugyanabból a fajtából vannak, mint a négy élőlény, akik angyalok. A trón körül állnak, és dicsőítenek velük együtt (Jel 4: 4, 9-10). Együtt éneklik az új éneket (5: 8-9). Az ez ének Istent dicsőíti az emberek megváltásáért, de a vének sehol nem dicsőítik az Istent a saját üdvözségükért. Nem tartoznak sem a megváltottak, sem a vértanúk, sem az 144.000 közé.
b) Mikor az angyali seregek a bárányt tisztelik, koncentrikus körökben állnak a trón köré, angyalok, vének és élőlények (5: 11).
c) Mikor a megváltottak az üdvözségért dicsőítik az Istent, a vének más éneket énekelnek, az angyalokkal és az élőlényekkel együtt (5: 11).
d) Az egyik vén a megváltottakról beszél Jánossal, de nem tartozik közéjük (7: 13-17).
e) A vének és az élőlények azok közé tartoznak, akik nem tudják megtanulni a megváltottak énekét (14: 3).
f) Együtt a négy élőlénnyel, tömjént hoznak, ami a szentek imáit jelképezi (5: 8). Azt a szolgálatot máshol egy angyal végzi (8: 3).


Lábjegyzet:

1. J. Mark Martin, Seventh-day Adventism and the Writings of Ellen G. White, chapter 3, Internet

2. Ellen G. White, Early Writings, p. 164.

3. John Surridge Hetednapi Adventista Kommunikáció Igazgatóval folytatott interjú. Reachout Trust, Internet. Apropó, ugyanazon az interjún, azt mondja, hogy: „A legtöbb HNA számára, Azazel azonosítása egy lényegtelen mellékkérdés.” Az angol adventisták talán jó irányba haladnak!

4. Pl. Adam Clarke kommentárja.

5. Eusebius (265-340) egyháztörténelme szerint.

6. Origénesz, De Principiis, III. 2. 1.

7. D. W. Burdick és J. H. Skilton, NIV Study Bible, 1879. o.

8. Ellen G. White, Testimonies for the Church, 1. kötet, 659. o.

9. Encyclopaedia Britannica, cikk: Biblical literature.

10. Augustine, Reply to Faustus the Manichaean, 24: 1-3.

11. Dean Mischewski, The Assumption of Mary. Máté 27: 52-53-at szintén használja!

12. Mario Derksen, Do Souls Sleep after Death?

13. A. R. Faussett, Commentary on Jude.

14. The New Unger’s Bible Dictionary, cikk: Transfiguration.

15. Josephus, Antiquities, 4: 8.

16. Így magyarázza kommentárjában, pl. Kálvin, Clarke, Wesley, Henry.

17. Clemens Alexandrinus, Stromateis, VI, 15.

18. Ellen G. White, Desire of Ages, 834. o.

19. John Wesley, Kommentár. Hasonlóan is Kálvin és Clarke.


Használt irodalom:

Baldwin, J. G., Daniel – an Introduction and Commentary, IVP, 1978.

Ballenger, A. F., Cast out for the Cross of Christ, 1909 (Internet).

Barker, K. L. (ed.), The NIV Study Bible, Hodder and Stoughton, 1985.

Davidson, B., The Analytical Hebrew and Chaldee Lexicon, Zondervan, 1970.

Gingrich, F. W., Shorter Lexicon of the Greek New Testament, Chicago, 1965.

Guthrie, D., et al. (ed.), The New Bible Commentary Revised, IVP, 1970.

Ladd, G. E., A Commentary on the Revelation of John, Eerdmans, 1972.

Martin, J. M., Seventh-day Adventism and the Writings of Ellen G. White

Martin, W., The Kingdom of the Cults, Bethany House, 1997.

Nestle-Aland, Novum Testamentum Graece, DBG, 1988.

Unger, M. F., The New Unger’s Bible Dictionary, Moody Press, 1988.

Biblia, Református Zsinati Iroda, 1989.

The NIV Triglot Old Testament, Zondervan, 1981.


9

Megszűntek már?
A Szentlélek ajándékairól

Bevezetés:

„Az adventizmus másik jelentős vakfoltja” című cikkében 1, Joel Wolensky arra mutat rá, hogy az adventista mozgalmon belül is többször történt karizmatikus-féle megújulás. 1908-ban a Mackin házaspár meglátogatta Ellen White-ot, és arról számoltak be, hogy nyelveken szóltak, Szentlélekben énekeltek, prófétáltak, és démonokat űztek ki. Az Azusa Street-féle ébredés után történt ez, de korábban is volt ehhez hasonló.
Idézem Wolensky-t: 1 „Az adventizmuson belül máskor is tört ki „pünkösdizmus,” pl. Michigan állambeli Battle Creek-ben az 1890-es évek elején… A. T. Jones, E. J. Waggoner és W. W. Prescott vezetése alatt! De várjunk egy picit! Ők nem ugyanazok az emberek, akik az 1888-as „hitből való megigazulás” eseményét vezették, amiről minden HNA annyit hallott? Igen, ugyanazok.”
Mrs. White egyik látomása által viszont elítélte ezt az irányzatot, és az adventisták azóta is ellenzik a karizmatikus mozgalmat. (Érdekesképpen, Magyarországon is vannak karizmatikus adventisták, valamint szombattartó pünkösdiek is.) Ezt a kérdést, ami sokkal tágabb az adventizmusnál, jelen cikkemben tárgyalom.
Sok egyház és keresztyén mozgalom létezik, amely evangéliuminak vallja magát. Ezek között, mivel csak a Biblia alapján tanítják a dogmatikát, szilárd egyetértés van az alapvető teológiai kérdésékben, bár különbségek állhatnak fenn a nehezebben megállapítható dolgokra nézve. Az evangéliumi tábor mégis megosztódik egy bizonyos területen – a Szent Szellem munkájának az egyik aspektusán. A karizmatikus és pünkösdi felekezetek azt állítják, hogy az I. Korinthus 12-14-ben leírt szellemi ajándékok ma is használandóak a gyülekezetekben, ugyanakkor sok más egyház a cesszacionista szempontot vallja, azaz, hogy Isten ezeket kb. az első század végen megszüntette, illetve visszavonta. Egyes hivők és gyülekezetek gyakorlatát természetesen meghatározza ezzel kapcsolatos véleményük, de a választ erre a kérdésre elsősorban nem a gyakorlatban vagy a tapasztalatokban, hanem csakis a Bibliában kell keresni.

(E cikk folytatása a „Szentlélek ajándékairól” című bejegyzéseimben található)


Lábjegyzet:

1. Joel Wolensky, The Other Major Blind Spot of Adventism, Online
http://www.sabbath.com/sdanon/other.htm