Merjek foglalkozni a predesztinációval?

E cikkben, szeretnék néhány gondolattal egy régi teológiai vitához hozzászólni. Először, nézzünk egy kis történelmi hátteret. 1

Kálvinizmus
Kálvin János írta a Keresztény Vallás Institúciói első verzióját 1535-ben (27 évesen). Ez a protestáns reformáció legbefolyásosabb művének bizonyult.
Kálvin Svájcban, Genf városában pásztorként és reformátorként tevékenykedett, ahova protestánsok menekültek az üldözés elől, és ahol misszionáriusokat és reformátorokat képeztek ki, hogy induljanak a hősies szolgálatba. Valójában a reformáció agy-központja volt.
Genfből terjedt ki sok más helyre a reform mozgalom: pl. Svájcba, dél Németországba, Skóciába. Az angliai puritánok kálvinisták voltak, valamint sok anglikán is abban a korban. Kálvinizmus dominált a francia és holland protestánsok között is.

Arminianizmus
Jacobus Arminius Hollandiában született 1560-ban. Tanult Genfben, ahol Beza befolyásolta. Kálvin után Beza tovább fejlesztette a predesztináció doktrínáját, a szupralapszariánus szempont szerint (Isten először rendelte el, hogy ki üdvözöl és ki kárhozik el, és utána megengedte a bűnesetet, hogy ezt az egészet véghezvigye).
Arminus 1588-tól pásztorként tevékenykedett Amsterdamban, és később a leydeni egyetem teológiai professzora lett. Feladatot kapott, hogy védje meg a szupralapszariánus tanítást. A témát tanulmányozva, kételkedni kezdett a feltétel nélküli predesztinációban. Vita támadt Arminius és Gomarus között, és ez szakadáshoz vezetett a holland egyházban.

A Remonstránsok
Arminius halála után, követői 1610-ben megfogalmazták álláspontjukat az Arminiánus Remonstráns (vagy tiltakozó) Hitcikkelyek öt pontjában.
Tartalmuk a következő:
1. Isten elrendelte, hogy Jézus Krisztus által az elesett és bűnös emberiségből azokat üdvözíti, akik a Szentlélek kegyelme által hisznek benne, de bűnben hagyja a javíthatatlant és hitetlent. (Más szóval, a predesztináció feltételes. Isten előre ismeri azokat, akik megtérnének az evangélium hallására.)
2. Krisztus minden emberért halt meg (nem csak a kiválasztottakért), de csak a hívőnek megbocsáttatik a bűne.
3. A Krisztusban levő, Szentlélek általi újjászületése előtt, az ember saját akaratából semmi igazán jót nem képes tenni.
4. Az újjászületett ember minden jó cselekedete az Isten kegyelméből fakad, de ez a kegyelem nem ellenállhatatlan.
5. Azok, akik igaz hit által kerülnek Krisztusba, a Szentlélek segítő kegyelme által erőt kapnak, hogy kitartsanak a hitben. A hívő mégis kieshet a kegyelemből.

A Dorti Zsinat
A dorti zsinat hivatott, hogy oldja meg a kálvinista/arminiánus vitát. 1618. novemberétől 1619. májusáig tartott. A remonstránsok nem kaptak lehetőséget, hogy nyíltan tárgyalják meg álláspontjukat, hanem egyszerűen elítélték őket eretnekségért.

A Dorti Kánon (“a kálvinzmus öt pontja”)
Öt teológiai pontot fogalmaztak meg, hogy válaszoljanak a remonstránsoknak:
1. Az elesett ember képtelen saját magát megmenteni (az ember teljes romlottsága)
2. Isten kiválasztása nem függ semmitől, ami az emberben van (feltétel nélküli kiválasztás)
3. Krisztus engesztelő halála elégséges volt, hogy minden embert megmentse, de csak a kiválasztottak számára hatékony (korlátozott megengesztelődés)
4. A kiválasztottak nem tudnak ellenállni az Isten Szent Szelleme által szuverén módon adott hit ajándékának (ellenállhatatlan kegyelem)
5. Azok, akik újjászülettek és megigazultak, kitartanak mindvégig a hitben (a szentek kitartása, predesztináció)
Ez a kánon az egyik doktrínai bázisa lett a holland református egyháznak. 200 remonstráns pásztort leváltottak pozícióikról és 80-at száműztek azért, mert nem helyeselték a dorti kánont.
Az arminianizmus evangéliumi tételei újra jelennek meg John Wesley és a metodisták tanításaiban. Hangsúlyozza az ember erkölcsi felelősségét, az újjászületés szükségességét, és a Szentlélek megszentelő erejét.

Összefoglalás


TÉMÁK

Eredendő bűn: KÁLVINISTA - Az ember Ádámtól örökli a teljes romlottságot és a bűnösséget;
ARMINIÁNUS - Az ember Ádámtól örökli a bűnre való hajlamot.

Az ember akarata: KÁLVINISTA - Nem szabad, a bűn fogságában van; ARMINIÁNUS - Szabad, hogy Isten mellett döntsön

Isten kegyelme: KÁLVINISTA - Általános kegyelem mindenkinek adatott, üdvözítő kegyelem pedig csak a kiválasztottaknak; ellenállhatatlan; ARMINIÁNUS - Képesítő kegyelem mindenkinek adatott, üdvözítő kegyelem pedig azoknak, akik hisznek; ellenállható

Predesztináció: KÁLVINISTA - Isten rendeletében gyökerezik; ARMINIÁNUS - Isten előismeretében gyökerezik

Újjászületés: KÁLVINISTA - Monergisztikus; ARMINIÁNUS - Szinergisztikus

A megengesztelődés hatóköre: KÁLVINISTA - Korlátozott, csak a kiválasztottakért halt meg Krisztus; ARMINIÁNUS - Krisztus mindenkiért halt meg, azonban csak azok számára hatékony, akik hisznek

A megengesztelődés alkalmazása: KÁLVINISTA - Isten akarata alapján a Szentlélek ereje által; ARMINIÁNUS - A megtérő hite alapján a Szentlélek ereje által

Az üdvözség sorrendje (ordro salutis): KÁLVINISTA - Kiválasztás, predesztináció, Krisztussal való egyesülés, elhívás, újjászületés, hit, megtérés, megigazulás, megszentelődés, megdicsőülés; ARMINIÁNUS - Elhívás, hit, megtérés, újjászületés, megigazulás, kitartás, megdicsőülés

Kitartás: KÁLVINISTA - Isten kegyelme által minden kiválasztott kitart; az üdvözség elveszíthetetlen; ARMINIÁNUS - A kitartás az engedelmességtől függ; az újjászületett hívő eleshet

Isten szuverenitása
A kálvinisták hangsúlyozzák Isten szuverenitását. A Biblia bizonyára azt tanítja, hogy Isten király (pl. Zsolt. 16: 16), de a kálvinista érvelés szerint, ez a szuverenitás azt jelenti, hogy Isten minden dolog, cselekedet, akció közvetlen okozója, különben nem lenne abszolút uralkodó. Ez nem föltétlenül következetes, ahogyan megmutatom a későbbiekben.
Bár semmilyen analógia, illusztráció nem tökéletes, de a következő kép hasonlít a kálvinisták Isten szuverenitásával kapcsolatos tanításához. Egy bizonyos városnak van abszolút uralkodója. A városban sok ház található, bennük emberekkel. Minden ajtó, ablak be van zárva, hogy senki ki ne jusson (teljes romlottság). A király rendeletet ad ki, miszerint egy bizonyos napon, minden személy jöjjön ki a házából, és az utcán tartózkodjon (térjetek meg Istenhez!) Ezután, a király önkényes módon választ ki néhány házat (feltétel nélküli elhívás), kinyitja az ajtókat, bemegy és erőszakkal hurcolja ki az embereket az utcára (ellenállhatatlan kegyelem). Bezárja most utánuk az ajtót, hogy ne tudjanak vissza menni (a szentek kitartanak). Most mind az utcán, mind a házakban vannak emberek, és senki nem tudja megváltoztatni a pozícióját. A következő lépés az, hogy a király végtelen jutalmat ad azoknak, akik az utcán tartózkodnak, végtelen kínzással pedig bünteti azokat, akik a házakban vannak (az utolsó ítélet). Ez a fajta király lehetne teljhatalommal bíró abszolút szuverén, pedig inkább szeszélyes zsarnok, aki se nem szerető, se nem igazságos. Kérdés az, hogy ez az ellentmondás „felfoghatatlan misztérium” vagy egyszerűen hamis felfogás?

Isten attribútumai
A teológia foglalkozik Isten attribútumaival, és ezeket lényeges és erkölcsi beosztásokba sorolja. Isten mindenhatósága, mindentudása és mindenütt jelenvalósága tartoznak a lényeges attribútumok közé, a szeret, szentség, igazság pedig az erkölcsiek közé.
A Biblia tanítja, hogy Isten szuverén. Ez azt jelenti, hogy Ő az abszolút uralkodó, Ő mindet megtervez, végre is hajtja céljait, és senkinek nincsen joga szólni Neki, hogy miért nem másképpen teszi a dolgokat. Másrészt, viszont, úgy látszik, hogy bár Isten időnként önkéntesen lemond a lényeges attribútumainak korlátlan használatától tervei végrehajtásának érdekében, de nem mond le az erkölcsről.
Nézzünk pár példát. A kálvinisták azt állítják, hogy Isten képes megtartani az embert, hogy el ne essen. Ez a mondat igaz, de kérdés az, jelentős ez az állítás? Mivel mindenható Isten, képes arra, hogy megtartson engem, de arra is képes, hogy nagy magasságból elejtsen. Képes arra, hogy holnap délután három órakor az egész világegyetemet focilabdává összenyomja. De megteszi-e? Azt mondanám, hogy mivel szerető, kedves, hosszútűrő, igazságos, hűséges Isten, aki ahhoz tartja magát, amit Igéjében kijelentett, olyan döntést hoz majd, hogy holnap délután nem pusztítja el az univerzumot.
Az inkarnáció annak a világos esete, hogy Isten korlátozhatta magát. Jézus Krisztus maga Isten, a Szentháromság második személye. A Biblia ezt mondja róla: „mert ő Isten formájában lévén, nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgái formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil. 2: 6-7).
A „megüresítés” (teológiai terminológia szerint kenoszisz - κενωσις) pontos jelentősége vitatott terület, de az általánosan elfogadott, hagyományos evangéliumi szentpont az, hogy Jézus önkéntesen lemondott arról a jogról, hogy függetlenül az Atya akaratától alkalmazza az isteni tulajdonságait. Azt mondta, hogy nem tudja saját visszajövetelének időpontját, tehát, feltehető, hogy itt nem használta mindentudását. Saját erejéből, tudott volna menekülni a kereszthaláltól, de alávetette magát az Atya akaratának, mert ez szükséges volt ahhoz, hogy Isten tervei megvalósuljanak.
Másrészt, mivel Jézus tökéletes kijelentése volt Istennek, soha nem viselkedett olyan módon, ami erkölcstelen, igazságtalan, szeretetlen, vagy akármilyen értelemben bűnös lett volna. Például, tudott volna talán több tanítványra és nagyobb népszerűségre szert tenni, ha könnyített volna a feltételeken, vagy nem ítélte volna el a vallásos vezetők visszaéléseit, de az nem lett volna igazságos. Ha próbáljuk végrehajtani céljainkat úgy, hogy kiskapukat keresve kérdéses módszereket használunk, akkor azt valljuk, hogy: „a cél szentesíti az eszközt.” Alig tudom felfogni, hogy a Bibliában kijelentett Isten olyasmihez folyamodna.
Azért részleteztem annyira ezt a pontot, mert az egyik probléma a kálvinizmussal az, hogy felcserélik ezt a rendet. Isten mindenhatóságát és szuverenitását hangsúlyozzák az erkölcsi tulajdonságai kárára. A következő probléma merül fel, Isten erkölcsével kapcsolatosan. Ha Isten valójában szabad akarat nélkül alkotta meg az embert, és ha képes ellenállhatatlan kegyelemmel vonni magához az embereket, elkerülhetetlen az a következtetés, hogy Isten szeretetlen és igazságtalan, ha nem teszi ezt mindenkivel.

Isten céljai
Ha gondolunk Isten céljaira, úgy tűnik, a szeretetteljes kapcsolat fontos Isten számára. Arra nézve, hogy ki Isten, ez még része a lényének is.
A Szentháromság minden tagja szereti és tiszteli a másokat. Ezt láthatjuk kifejezetten az újszövetségben. Például, János evangéliumában olvassuk, hogy az Atya szereti a Fiút, és mindent kezébe ad (Ján. 3: 35). Az Atya bizonyságot tesz a Fiú mellett, pl. bemerítésénél és a megdicsőülésnél (Máté 3: 17; 17: 5). A Fiú szereti az Atyát, akaratának veti alá magát, és csak azt teszi, amit az Atya tesz (Ján. 5: 19). Dicsőíteni akarja az Atyát. Ha eljön a Szentlélek, bizonyságot tesz majd a Fiúról, és dicsőíti Őt (Ján. 14: 26; 16: 12-15). Úgy tűnik, mindegyik tag szereti, tiszteli inkább a másikat, mint saját magát.
Bár elismerjük, hogy Istennek nincsen „szüksége” senki másra önmagán kívül, mert magán belül is találja a szeretetteljes kapcsolatokat, de része a céljának a teremtésben az lett volna, hogy legyenek teremtményei, akik ugyanolyan étosz szerint éljenek.
Isten talán olyan teremtményeket akart, akiket szeretni és gondozni tudjon, akiknek jó adományokat tudjon adni, és ennek fejében, ők viszonyozzák azt a szeretetet, amelyet kaptak tőle. Tágítani akarta ezeket a kölcsönös szereteten és tiszteleten alapuló kapcsolatokat más teremtmények felé.
Arra, hogy igazán kielégítő legyen a szeretetteljes kapcsolat, kell, hogy mindkét fél szabad akaratából működjön, mert ha szabad akarat nélküli robot vagy báb szereti Istent, az meglehetősen üres dolog. Szuverén döntést hozott, tehát, hogy szabad akarattal bíró teremtményeket hozzon létre, akik szabad döntésből tudjanak fordulni hozzá és szeretni őt. Nem hiszem, hogy ez valamilyen módon csökkenti Isten szuverenitását, ha ez lenne a legmagasabb célja és a legfőbb jó. Másrészt, Istennek kellett „kockázatot vállalnia,” hogy a teremtmények elfordulnak tőle, és saját maguk javát és tiszteletét keresik, és nem a teremtőt.
Természetesen tudjuk, hogy ez meg is történet. Először, Sátán fordult el attól, hogy Istent dicsőítse, és saját szépségére tekintett. Sok angyalt majd uszított lázadásra. Aztán, az emberpárt kísértette, és bűnbe estek, így megszakadt az Istennel való kapcsolatuk (I. Mózes 3: 8-10). És most a teremtmények kezdenek egymásra nézni, de nem azért, hogy tiszteljék egymás, hanem inkább azért, hogy elhárítsák a felelősséget, és hibáztassák egymást. Ne nézz rám, az asszony volt a hibás! Ne kérdezd tőlem, a kígyó volt!
Isten azóta keresi azokat, akik járni akarnak vele, és közeledik emberekhez, hogy kapcsolatban legyen velük. Például, Énók Istennel járt (I. Mózes 5: 21-24). Ábrahámot Isten barátjának nevezik (II. Krón. 20: 7). Mózes színről színre beszélt Istennel (II. Mózes 33: 9-11).

Isten módszere
Az Ő részéről, Isten minden lehetségest tett, hogy az ember szeresse Őt. Bizonyos prófétai részekben láthatjuk Isten szomorúságát, csalódottságát Izraellel kapcsolatosan, pl. Ézs 5: 1-4; 65: 1-3; Ez 17: 1-18; 23; Hóseás 11. Végül is, Isten mindent tett Izraelért, megkereste, megszabadította, földet, békét adott neki, de nem érdekelte.
Most az új szövetség alatt, Isten még annál is többet tett az egyházért. Elfogadjuk, hogy Isten szuverén, és az üdvösség terve Őtőle származik. Az emberiség a bűnben elveszett, és nem tudott kapcsolatban élni Istennel. Isten, tehát, elküldte a Fiát, hogy meghaljon a bűneinkért. Isten kezdeményezte ezt a megoldást, nem az ember, de emiatt, most nyitva áll az út Isten jelenlétébe. Isten szintén küldte el a Szentlelket, hogy segítsen nekünk nap mint nap vele járni. Ezekért az ajándékokért Isten fizette ki az árat, és ingyenesen kínálja nekünk. El kell fogadni ezeket, nem kerülnek semmibe. Többet nem tehetett volna.
De az embereket még mindig nem érdekli az Istennel való kapcsolat. Sok embernek tetszik az az ötlet, hogy a mennybe kerül majd, vagy talán helyesebben, nem akar a pokolba kerülni. Az Istennel való kapcsolat, viszont, túl nagy fáradtsággal jár, mert az Isten által megszabott feltételek – megtérés, az evangélium elfogadása, a bűn elhagyása, az önközpontú életmóddal való felszámolás, és Isten és mások szolgálatába lépés – radikális változást igényelnek.
Mit akar Isten azzal, hogy az életemet neki adjam át? Hogy engedelmeskedjek neki, és másoknak szolgáljak? Nem tudja-e, hogy saját terveim vannak? Nem tudja-e, hogy el vagyok foglalva? És kezdenek szabadkozni ugyanazokkal a kifogásokkal, felelősség elhárítással, és mások hibáztatásával, mint annak idején az Édenkertben.
Bizonyára mindnyájunk hallottunk hasonlókat a hitetlenektől: Nincs időm gyülekezetbe járni; túl sokat kéne feladni; Isten soha semmit nem tett értem; Isten megengedte, hogy megdögöljön a kiscicám; a papok rosszak; minden a maga helyén, nem szabad túl komolyan venni, az nem normális; miért szenvednek a kisbabák; mi lesz a pogányokkal; a keresztyének furcsák…
De vannak olyanok is, bár keresztyéneknek vallják magukat, de ők sem veszik a fáradtságot, hogy fejlesszék az Istennel való kapcsolatot: én is keresztyén vagyok, hiszen, bemerítkeztem; gyülekezetbe járok és tizedet fizetek, annyi elég nekem; nem olvasom a Bibliát, az a Pápa dolga, hogy értse, és megmagyarázza nekünk; nem imádkozom, az a pásztor dolga, hogy imádkozzon értem, ha van problémám; nem teszek bizonyságot, az az evangélista dolga; nem járok gyülekezetbe, mert bántott az egyik testvér; nem kell próféciát megvizsgálni, mert az mind megszűnt az első század végén; vagy – nem kell próféciát megvizsgálni, mert Isten prófétájának mindig igaza van: „ne érintsd az Úr felkentjét!”
A keresztyén élet lényege az, hogy szeretjük Istent és szeretjük egymást, de sokszor bonyolult, összetett, jól felépített teológiai rendszerekkel sikerült alátámasztani az Isten iránti engedetlenséget: nem szeretjük egymást, de mi vagyunk a legjobb keresztyének, mert: használjuk Isten helyes nevét, Jehovát; a hónap első vasárnapján élünk úrvacsorával; nem viselünk ékszert; betartjuk a szombatot és nem eszünk húst; merítünk Jézus nevében és nyelveken szólunk; szent zenével dicsőítünk…
Mindig az hangzik a legjobban, ha az emberek Istent hibáztatják rosszaságukért: Sátán kényszeríttetett rá, hogy vétkezzek, és Isten nem állította meg.
A kálvinista tanítás jó forrása lehet olyan kifogásoknak: ha nem vagyok megtérve, az azért van, mert nem tartozok a kiválasztottak közé; az üdvözség hit által van, tehát, akkor is ha ágyban fekszem az életem végéig, Isten elfogad a mennyei dicsőségbe; Isten ne várja el tőlem, hogy misszióba menjek, Ő a szuverén, tegye Ő maga.

A szuverenitás fogalmához visszatérve
Tovább gondolva Isten szuverenitására, hasonlítsuk össze az emberi király fogalmával. Ha egy országban uralkodik abszolút király, akkor ő hozza a törvényeket, rendeleteket ad ki, és elvárja, hogy beteljesítsék. Ha beteljesítik a rendeleteket, talán jutalmakat oszt ki, és ha nem, megszabhat büntetéseket. Másrészt, a király nem úgy adja ki a rendeleteket, hogy utána futkározva embereket kitol az útból, és saját maga teljesíti a parancsolatokat, hogy bizonyosodjon arról, rendesen van csinálva minden. És nem áll bizonyos emberek mögé, hogy kényszerítse őket az engedelmességre, másoknak pedig megakadályozza a parancsok betartását.
Teljesen összhangban van a „szuverenitás” fogalmával, ha egy király hatalmat alattvalóinak delegál. Elvárja aztán, hogy a követei beteljesítsék mandátumukat, nem avatkozik bele munkájukba, de segítséget nyújt, ha kérik tőle. Hiszem, hogy a Biblia azt tanítja, a szuverén Isten pontosan ezt tette az emberekkel.
A föld teremtése után, Isten odaadta az embernek, hogy gondot viseljen róla (I. Mózes 1: 27-28). Természetesen, azóta, az ember néhány hibát követett el ezzel kapcsolatosan.
A jelen korszakban, Isten odaadta az embernek az evangéliumot, az üdvösség útját. Delegálta is az evangélium terjesztésének a feladatát az egyháznak (Máté 28: 18-20; János 20: 21-23). Néhányan példázatai közül arra utalnak, hogy Isten elvárja az egyháztól, hogy Jézus (testi) távollétében folytassa ezt a munkát. Azon kívül, hogy Isten adta nekünk ezt a mandátumot (hatalmat, küldetést), az Úr szintén ad mind olyan segítséget (erőt), ami kell a feladat elvégzéséhez ezáltal, hogy elküldte a Szentlelket (Ap Csel 1: 8). Természetesen, mind erről tájékoztat bennünket Igéjében is.
Isten, tehát, mindent adott az embernek, ami szükséges ahhoz, hogy üdvözüljön, és építse Krisztus testét az egyházat, még azt is, hogy Szelleme által vonzza, és „képesíti” arra, hogy higgyen. Ennek ellenére, a végleges döntést hagyja az embernek: akar-e csatlakozni Isten céljaihoz, vagy nem. Isten szuverenitása nyilvánvaló lesz az Utolsó Ítéletnél. Addig pedig, hosszútűrése és türelme vezessen minket a megtéréshez (II. Péter 3: 8-9).
Elfogadom, tehát, Isten szuverenitását, de úgy értem, ahogyan fönt leírtam. Attól tartok, hogy a Kálvinista szempont, miszerint Isten nem lenne szuverén ha nem rendelne mindent, ami történik, torzkép csupán.

Végre értünk a predesztinációhoz
Fontoljunk meg bizonyos kiválasztással és predesztinációval kapcsolatos verseket: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott. Mert akiket eleve ismert, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (Róm. 8: 28-30).
„Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon.” (Ján. 15: 16).
„Őbenne lettünk örököseivé is, mivel eleve elrendeltettünk erre annak kijelentett végzése szerint, aki mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik; hogy dicsőségének magasztalására legyünk, mint akik előre reménykedtünk a Krisztusban.” (Efez. 1: 11-13). „…ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjével az ige által megtisztítva megszentelje, így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt, vagy ránc, vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és feddhetetlen legyen.” (5: 25-27).
„Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bitinia szórványában élő jövevényeknek, akik ki vannak választva az Atya Isten előismerete szerint a Lélek megszentelő munkája által az engedelmességre és a Jézus Krisztus vérével való meghintésére.” (I. Péter 1: 1-2). „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonába vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket, akik egykor nem az ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most pedig irgalomra találtatok. (2: 9-10).
Ezek a kiválasztással és predesztinációval kapcsolatos igeversek nem azt jelentik ki, hogy Isten egyéneket választott ki azért, hogy a mennybe vagy a pokolba kerüljenek, hanem inkább azt, hogy Isten olyan népet választott ki, amely egy bizonyos tervet teljesít be. Az ó szövetség alatt, nemzeti Izraelt választotta ki Isten, hogy az ő népe legyen, akik útjai szerint éljenek, és mutassák be Isten jellemét a világnak. Szent nemzet kellett volna lenniük számára (lásd V. Mózes 7: 6). Izrael rákövetkező történelme viszont világosan azt mutatja, hogy a nemzet többsége engedetlenkedett, és nem teljesítették be az Istentől kapott elhívást. Isten adta nekik a törvényt, küldött hozzájuk prófétákat, hogy fordítsa vissza őket, sokféle módon fenyítette, de nagyon ritkán figyeltek rá. Ez nem egyezik meg az „ellenállhatatlan kegyelem” felfogásával (lásd Ap. Csel. 7: 51-53).
A fenti igeszakaszok szerint viszont, az új szövetség alatt, Isten más népet, az egyházat hívott el, akik engedelmeskednek majd Jézus tanításának, sok gyümölcsöt teremnek, és szentek és feddhetetlenek lesznek, dicsőségének magasztalására. Az egyház, Krisztus teste eleve elrendelt, hogy teljesítse ezt a célt. Ahhoz, hogy egyének vegyenek részt ezekben a tervekben, el kell, hogy fogadják az evangéliumot. Miután ilyen módon lettek Krisztus testének tagjaivá, mindvégig ki kell tartaniuk, megengedve Istennek, hogy munkálkodjon bennük, valamint életükön keresztül.
Ez az un. „testületi” szempont a kiválasztásról valamennyire különbözik a klasszikus arminianizmustól, valamint a kálvinizmustól is. Úgy tűnik, azonban, hogy megegyezik a legjobban Isten ismert jellemével és a Biblia tanításával.


Lábjegyzet

1. Információ a következő Webhelyről: Grace Valley Christian Center Homepage,
http://www.dcn.davies.ca.us/~gvcc/homepage.html

Források

Jones, Steve, Calvinism critiqued by a former Calvinist, Online
http://www.biblical-theology.com/calvinism/calvinism.htm

Moore, Bob, Calvinism - ten little caveats, Online
http://www.biblical-theology.com/calvinism/ten.htm

Hill, Bob, Predestination and free will, Online
http://www.biblicalanswers.com/predestination/Predestination%20book.htm

Calvinism and Arminianism, articles, Online
http://www.biblical-theology.com/calvinism/

Calvinism and Arminianism compared, Online
http://www.reformedreader.org/c&a.htm

Election and predestination – corporate, Online http://www.theknowledgeofhisword.org/page4.html